A lajtorja 175. 37.
Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

Bóka Tibor ezúttal rock-sztárnak öltözött. Anci és Jenci majd’ szétröhögték magukat, amikor meglátták. Fején gombafej paróka, ami eltakarta ritkás, vörös haját. Barna gombafej, tisztára olyan, mint a Beatles fiúk feje Mellényén arany hímzés: szóló-gitár és felirat: „yeah, yeah, yeah”. Csőnadrág, hegyes orrú, magasított sarkú lakk- cipő. Tip-top volt az öregúr, nem lehetett kibírni nevetés nélkül. A gangon jött végig a doktorék lakása előtt. Öreg Bözsi néni, a doki mamája az ablakpárkányra könyökölve hosszan nézett utána. Eszméletlen kíváncsi öregasszony volt, ha meghallotta a lépcsőházra nyíló üveg-ajtó nyelvét zörreni a zárban, vagy egy cipőt kopogni a kövön, azon nyomban az ablakban termett. Menye-Bözsi nem kevésbé, és az átellenben lakó néni, mit tesz Isten, ő is Bözsi volt, és a Jenőke kis barátjának, Gabikának volt a mamája, szintén. Kiegészültek még Csillag-nénivel a háromból. Hordták-vitték a híreket a házban, semmi nem maradhatott előttük titokban. Konyha-ajtó, szoba ablak doktoréknál, konnyha ajtó Csillagnénál és lent a földszinten a házmester-lakásban. Mindig tárva, mindig nyitva. Mindig ott volt egy figyelő szem, mindig ott volt egy hosszúra nyúló, kíváncsi fül. Titokzatos rejtélyes szent háromszög, ahol a pletykák születnek.
Jenci, érettségi vizsgáira készülvén a belső. erkélyes szobában tanult. Éktelen sikoltozás verte fel időről, időre a csendet. Öreg-Bözsi néni visított, ahogy a torkából kifért, sikoltozott: segítség, segítség, megölnek ezek! A szomszédok, jobbról és balról úgy tudták, hogy az orvos veri a mamáját, és rúgja is. Jenő, egy idő után, amikor már nem bírta tovább cérnával, átrohant az 1-be, és szabályosan rájuk törte az ajtót. Üvöltött a küszöbön a tiszteletre méltó, éltes doktorral, volt már vagy ötven a jó doktor: szétverem a fejed büdös, sz.rházi zsenánt állat! Meg ne halljam még egyszer, hogy ütöd azt az édes jó anyukádat, mert baj lesz! Az orvos, híres, belgyógyász főorvos volt különben, magán-betegeivel is durván beszélt, és, mit tagadjuk, üvöltött velük, mai szóhasználattal élve, mint állat. Ordítozása áthallatszott Dósáékhoz, mert ugyebár a rendelő fala az a közfal volt, ami a két lakást elválasztotta. Bözsi, a feleség ezt mondta az eset kapcsán: „dehogy veri, dehogy veri, hogy verné, mán! Az öregasszonynak össze van zavarodva az esze. Tiszta hisztérika szegénykém. Visít, ha csak ránézünk. Várjon egy percet Lenke néni drága, főztem finom sóletet, viszek át maguknak egy tányérral, tudom, hogy a Jenőke szereti.”
Bóka Tibor tudott az esetről, mármint, hogy Jenci veréssel fenyegette a belgyógyászt, hallott róla, de különösebben nem érdekelte. Á, Jenci. Jenci csak egy izgága, nyavalyás széltoló. Egy kis senki. Hol vannak ezek a mai fiatalok a mi érett, bölcs, sokat tudó, korosztályunkhoz képest, amelyik végigszenvedte a háborút, és a háború után következő nehéz éveket? Mit tudnak ők arról, hogy egy királyi főtanácsos, jogi doktor Bóka Tibornak a mai világban, ebben a „Népköztársaságnak” csúfolt munkás-paraszt akármiben talicskát kell tologatnia, ahhoz, hogy megéljen?
Jött, jövögetett előre az orvos portája előtt, magabiztosan, lóbálta a karját, ahogy a beatles-fiúk szokták a filmvásznon. Megállt egy pillanatra a bejárati ajtó előtt, Jenő régi, alacsony modellező asztalkájánál, melyen most zöldülő cserepes növények virultak. Az asztalka, még az óvodás időkből való volt, mellette ücsörögve ragasztgatta kiskorában Jenci, és a szomszéd fiú, Gabika, a bejárati ajtó mellett, zuhogó tavaszi napsütésben a repcsiket. Anci és Jenci észrevették a közeledőt. Bekiabáltak: „Anyu, Emike, jaj, itt van Bóka Tibor bácsi!”- és kiszaladtak a konyhába nevetni. Jesszusom, de gáz. Esküszöm, úgy néz ki, mint a Ringo Starr. „Bóka Tibor ante portas” – kiáltotta jó hangosan a srác, mivel szeretett idézgetni öregapjától Apipitől, vagyis Főjegyzőúrtól, aki viszont a régi latin időkkel szokott példálózni, és úri jókedvében, poharazgatás közben fejből idézte a terézligeti vasárnapi ebédeken Cicero latin nyelvű beszédeit.
Kellemkedve kezet csókolt a hölgyeknek. Kisztihand dhága Lenke néni, csókolom az édes kis khacsódat Médulikám! Átadta a virágcsokrot. Jaj, be szép itt nálatok minden! Ezek az egybe-nyíló, gyönyöhűséges, hatalmas-nagy szobák, ezek a fenséges, plafonig éhő ablakok. Micsoda szőnyegek, és ez a csipke-függöny, ni! Jaj, meg se mehem érinteni! Mennyi csodálatos, csehepes-növény itt a loggián. Szehencsés maga Lenke néni, dhága, hogy ilyen szohgalmas, dolgos lánya van!
Felpattant, odaszaladt a vitrinhez. Áradozva mondta:
-Mennyi oklevél, mennyi khitüntetés van itt a szobhocskák között! Szocialista munka hőse, Ohosz felsőfokú nyelvvizsga, vöhös csillag éhdem-rhenddel. Bhavó! Dulikám, áhuld el, hogy tudtad mindezt véghezvinni, ebben a mostani istenverte, nyomohult rhezsimben, ahol naponta tűnnek el nyomtalanul embehek, ahol a magunkfajta, rhégimódi, entellektüel csak suttogva mehr beszélni az utcán? Micsoda világ ez! Tolongás, tülekedés mindenütt. Arctalan bamba tömeg. Még a beszédüket sem éhtem, ezt a szöhnyű mai zsahgont, Pöpec, klassz, fhankó. Mi ez? Rhettenetes. És az ehkölcsök? Na, ahról nem is beszélek. Mindenki mindenkivel, mint a nyulak! Ó, quibus morata uxor moribus!
Be kellett neki számolni mindenkiről, az egész kiterjedt rokonságról. Ertsey Tibor? Patikus druszám, Budafokról? Elvették ezek a patikáját, na, ja, tudom, tudom. Ez szöhnyű. Ez rhettenetes! Micsoda világ! Czehmann gróf, Hol is él most? Ő volt az egyik támogatója ugye, a balatonfelvidéki, hol is van, Szent Anna telepen, nem? Igen? Bohzalmas, Ne mondja, Lenke néni! Gyakran jönnek? Istenem! Én édes jó Istenem. És, tényleg? Icuka pinpongozik Ancikával és Jencikével, he, he, he? Mennyi most ő? Húsz? Vagy izé. Rhettenetes, hogy telik az idő. Egyenesen bohzalmas!
A pinpong-hálót és az ütőket valamelyik évben, karácsonyra kapták a gyerekek. Czermann Icuka alig volt magasabb a 14 éves Ancinál, vagy talán magasabb se volt, aranyos, vidám, nevetős, filigrán, kecses kis figura. Lenke néni kedvét lelte, ahogy a kihúzható, fekete ebédlő-asztal korül ugrálnak, Médy, a gyerekek, és Icuka.
Fháter Endre és családja Fonyódhól? Nemrég voltak fenn, nálatok a Fháter-lányok, azt mondod? Komolyan? Elképesztő. Gizi az idősebbik lány. Ugye, jól tudom! Lakzikban, kocsmákban zenélnek mindketten? Nahát! Ebből kell megélniük a mai vihágban, Istenem! A kis-Lenke, és a Gizike? Bohzalmas. Fháter Mihály erdélyi nagybihtokos unokái? Ne mondja Lenke néni! Hihetetlen! A rhégi világban ghóf-kisasszonyok lennének, úhnők, négylovas hintón jáhnának éhsemlyéni bihtokukon. Bohrzalmas. Rhettenetes.
Rezegtette a fejét. Nincs élő ember, aki olyan elegánsan, és kecsesen tudta volna rezegtetni, mint ő. Egyik szemöldöke ki volt szedve, a másik meg nem. Talán divatból, de az is lehet, hogy az egyiket elfelejtette. Anci és Jenci pukkadoztak, ha ránéztek.
-Maghyék? Hadd látom csak a Zoli festményeit! Hírhes ember lett, az Alföld festője, megnéztem a táhlatát a Ligetben. Mutassátok csak!
Körbe járt a nagyszobában. Igen. A Tisza. A rhégi Tabán. Csónakázók a Maroson. Hogy besötétedett a vászon, Istenem. Ez bohrzalmas. Ertsey Piroska, Lenke néni édesanyja, lám csak, de jó kép róla. Mintha élne. Majdhogynem megszólal a festményen. Tisztáha kifejező. Nem konfúzus azt állítani, hogy. Tudja, mihre gondohok. Jól vannak Zoliék? Micsoda? Ez rhettenetes, ne mondja Lenke néni! Meghalt a felesége? Bohzalmas. Hihetetlen! Kisztihand dhága Lenke néni, csókolom az édes kis kacsócskádat Médulikám. Hát tényleg ennyi lenne az élet? Egyik pillanatban még vagy, jösz, mész, gyüszmékelsz, a következőben meg márh nem, és a világ elfelejti, ki voltál, mi voltál? Pahaszt-e vagy kihály? Rhettenetes! Sic thansit glohia mundi.
Hogy, hogy nem, az történt ezután, hogy Bóka Tibor, és a Jenci egyedül maradt véletlenúl néhány perc erejéig a szobában. Lenke a leves, miatt ment ki a konyhába, Médy és Anci pedig, kávéért, pogácsáért. Az öregúr (még talán ötven sem volt ebben az időben) az egyik fotelben, Jenőke a másikban. Légy szárnya se rezdült néhány végtelen hosszúnak tűnő pillanatig. Egyszer csak megszólalt Bóka Tibor. Pökhendi, elmerevedő kifejezéssel, megnyúlt, kemény vonásokkal, vonallá összeszorított, elfehéredő szájjal, szinte köpte magából a szavakat. Hangja nyers volt, szava csattant, szeme ölni tudott volna. Kristály tisztán, kényeskedő affektálás nélkül ropogtatta az „r” betűket.
-Mit bámulsz így rám, fiacskám! Na! Nem láttál még fehér embert?