A lajtorja 176. 38.
Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

Nyitva voltak az ablakok, mégis akkora cigaretta füst gomolygott a lakásban, hogy már Médy is sokallotta. Hozzá volt szokva, a családban és a munkahelyén szinte mindenki dohányzott, anyja, apósa, sógornői, kollégái. Anyját nézte, Lenke nénit. Füstöl, mint a gyárkémény. Ő is, és Bóka Tibor egymás után gyújtottak rá a cigarettákra. Éjszaka meg majd köhög tőle, mondta magában megborzadva. Egész éjjel köhög szegénykém, már a Hidrocodin sem segít.
Csöngettek. Felugrott, kiszaladt az előszobába, kinyitotta az ajtót. Legnagyobb meglepetésére, Szilágyi Gyula bácsi állt ott. Kezében kovácsolt-vas virágállvány
-Meghoztam végre – vigyorgott – bocsánat, hogy ilyen alkalmatlan időben, szombat délután, most lett kész. Ezek a tmk-sok nem kapkodják el!
-Jöjjön be – invitálta Médy. Iszik valamit? Éppen vendégünk van, de nem számít. Erre tessék!
Az érkező letette a földre a dög-nehéz instrumentumot. Fújt egyet. Hátrafésült sűrű egyenes szálú haja alatt gyöngyözött a homloka. Nagyon meleg volt.
-Nem megyek be, Médike, ne haragudjon, rohanok tovább, ezer elintézni valóm van. A múlt héten kint voltam Papp Lacival Bécsben, s összesűrűsödtek idehaza a dolgok, szalad minden otthon.
-Bécsben járt Szilágyi bácsi?
Médy a szája elé kapta a kezét ijedtében. Le kellett volna inkább harapnom a nyelvem. Jaj, de elővigyázatlan vagyok, mondta magában, Szilágyi kartárstól nem szabad kérdezni, ismert dolog, hogy a legártatlanabb kérdésre is megállíthatatlan szó-zuhatag a válasz.
Ezúttal se történt másképp. A nyiszlett, girbe-gurba emberke kért Médytől egy pohár vizet, egy kortyra felhajtotta a konyha-ajtóban, gomb-szemében kigyúlt a fény és máris belevágott.
-Igen, Bécsbe, persze. Mentem én is Lacival persze, hogy mentem a nagy meccsre. Hogyne mentem volna. Tudja Médyke, elintézte. Neki messzire nyúlik ám a keze, a belügyminisztériumig is elér, Rákosi elvtársig is elér. Visz, hurcol magával mindenhová, mint a győzelmi zászlót.
Levegőt vett, kihúzta magát, így már megközelítette a 150 centit. Nem titkolt büszkeséggel a hangjában folytatta.
-Tudja, én vagyok a házi költője!
Lesütötte a szemét, cipője orrát vizslatta, majd felemelte tekintetét és Médyre nézett.
-Írtam egy verset Bécsben, Médyke, elszavaljam?
Jaj, ne, mondta volna Médy, hangosan azonban csak ennyit szólt, az ajtó felé intve:
-Majd talán máskor, Szilágyi bácsi, mint mondtam, vendégünk van és, hát ugyebár….
Ennyivel azonban most már nem lehetett leállítani a cingár hivatalsegédet. Reszelős hangon, az első soroknál még kissé bizonytalanul, de aztán felbátorodva, hangosan, bátran, szavalni kezdett:
„Nagy pofonok zúgnak éppen
Itt vagyunk az esős Bécsben,
Bunyózik a Papp Laci,
Van-e ki nem ismeri?”
Ráemelte a szemét az asszonykára -Ez az első versszak Médike, tetszik?
Médy nyitotta volna a száját, a költő azonban nem várta meg, hogy bármit is mondjon.
-Most jön a második:
„Papp Laci az öklét rázza,
Jól ráijesztett a svábra
El akarja porolni
Meg is fogja pofozni”
Médy megemberelte magát. Erős, hangos szóval mondta.
-Jól van, jól. Elég most már, majd a hivatalban, bent elszavalhatja Szilágyi bácsi. Nagyon szép, különben – tette hozzá, hogy kissé enyhítse szavai bántó hatását.
Kár volt azonban aggódnia. A kis hivatalsegéd egyáltalán nem sértődött meg. Nevetett, s így nevetve, jókedvűen elhátrált a kijáratig.
-Értem én! Majd találkozunk akkor hétfőn a hivatalban, s majd folytatom. Úgyis el szeretném szavalni mindenkinek, a többieknek is, ezt a verset ugyebár mindenkinek hallani kell, ez a vers Papp Laci fantasztikus győzelméről szól, és hát izé –zavartan pislogott- nem is túl hosszú, tudja Médyke hány versszak csak? Csak tizenkettő, minden ballada tizenkettő, még az Arany János balladák is tizenkettők, de a vége a legjobb, Médyke, azt mindenképpen hallania kell magának, mert a tizenkettedik versszak végén, a jambusokból átváltok hirtelen szabadverses versformára és hát ugyebár…a mai modern költészetben a ritmus-váltások nagyon fontosak.
Becsukódott az előszoba ajtó mögötte. Gyula bácsi, még odakint a gangon is mondta, egyre mondta a magáét, végig a hosszú folyosón, egészen a lépcsőházra nyíló üvegajtóig, s még azon is túl, lent a sötét, rossz szagú lépcsőházban.