A lajtorja 177. 39.
Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

Volt egy különös kicsi kép a falon a nagyszobában. A sorokban lógott a „Szalonnázó juhász” alatt, 40 x 34. Budapesti panoráma, egy kitárt, Duna-parti lakás ablakán keresztül. A folyó, a hidak, a Gellért hegy, a Sváb hegy, és a János hegy. Giccs a javából, de technikai értelemben elsőrangú.. Az ablak két ellentétes oldalán férfi, és női alak, nézik a fényárban úszó, esti Budapestet. A képecske hátoldalán, a keret belsejében lapos-elem van, és ha az ember a jobb sarokban lévő aranyszínű gombocskával bekapcsolja, világít az egész, ezer apró lámpácska fénye a hidakon, s a túlparton lévő házak ablakaiban.

-Lenyűghöző – bólogatott Bóka Tibor udvariasan a képet nézegetve. – De mondd csak dhága Médulikám, majd elfelejtettem megkéhdezni, pedig márh idefele jövet is a fejemben volt, de csak most, e gyönyhörű kis képcske láttán jutott eszembe, talán azért, mert az uhad jutott hihtelen az eszembe, valami különös képzettárhsítás folytán, amihől nem tehetek ugyebáh, a képzettáhsítások csak úgy jönnek maguktól, hiszen te is tudod, Médulikám. Van-e újabb hír Laciról?

Médy nem szerette, ha bárki is Dulinak, vagy Médulinak hívja Lacin kívül.
Nem felelt azonnal, elvörösödve állt a tálcával. Lenke néni alig észrevehetően megcsóválta a fejét, szívott egy jó hosszú slukkot kecses szipkájából, és kifújta a füstöt. Nem múlt el alkalom, ha itt volt náluk Bóka Tibor, hogy elő ne rukkoljon ezzel a kérdéssel.
Ő válaszolt Médy helyett. –Semmi, abszoluthe semmi. Járt itt korábban egymást követően két ember is. Azt állították mindketten, hogy Laci katona-társai, a fogolytáborból jöttek, megszöktek, vagy mi. Gyanús volt a dolog. Az egyik elmondta, hogy Laci nagybeteg volt, elkapta a tífuszt, haldoklott, s halála előtt odaadta neki az óráját, és a jegyűrűjét, hogy hozza el a családnak. Csakhogy….
-Csakhogy?
-Igen, mit is akartam…szóval el kellett adnia, hogy menekülhessen, és hát.
-Emlékszem – mondta Bóka Tibor, -meséltétek. -Visszasétált a dohányzó asztalhoz, lezöttyent. – Ez rhettenetes. Detektívek voltak Lenke néni, most is azt állítom. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Rákosi spiclijei. Ki akarták tudakolni, hogy ti mit tudtok, Ők valószínűleg nem sokat, azon kívül, hogy Laci kémelhárítós volt. –Rezegtette a fejét. –Iszonyú. Rhettenetes. Ilyen világban kell élnünk.–Mióta nincs hírh róla? Hat éve, hét éve? Nem kellene most máhr dhága Médulikám ahra gondolni, hogy…
Médy hangos csörömpöléssel tette le a tálcát, az asztal közepére. Felegyenesedett, szembe fordult Bóka Tiborral.
-Nem – mondta kőkeményen. –Laci él. És haza fog jönni.

Azt követően, hogy elment Bóka Tibor, pakolás, rendrakás közben, váratlanul megszólalt Lenke néni.
-Tudod, mit mondok én neked Médy?
-Mit Anyuka?
-Hát, azt, csak azt, hogy van egy spurim. –Hamiskásan mosolygott, vastag, sok dioptriás szemüvege mögött. –Van. egy érzésem, miért jár ide oly gyakran a Bóka Tibor.
Médy megtorpant, anyjára nézett. Nyakig piros lett.
-Mit képzel Anyuka? Csak nem hiszi…! Felejtse el! Nekem Lacin kívül nem kell más férfi. Ha Isten akarata az lenne, hogy…, akkor egyedül élem le az életemet, és nevelem fel a gyerekeimet! De ez kizárt! Ő visszajön. Visszajön és kész.
Még a lábával is toppantott durcásan. Visszajön. Lenke csodálattal figyelte. Milyen erős kis asszonyka, ez az ő lánya. Megadta magát.
-Úgy lesz Médy. Hiszem én is. A Jóisten megsegít minket!