A lajtorja 179. 41.
Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

1956 elején elterjedt a hír: az oroszok újabb hadifogoly- csoportot engednek haza. Kora tavasszal, talán márciusban történt, Herdőfy Győzőné üzenetet kapott férjétől: „itthon vagyok.” Tíz év telt el, tíz hosszú évig nem tudott róla semmit.
A magyar hatóságok itthon is fogva tartották még egy kicsit, ez volt a szabály, de a hivatalos eljárásokat követően november 20.-n végre tényleg hazakerült. A Szilva utcai lakásban Győző aztán slágvortokban elregélte a hiányzó tíz év történéseit, kezdve a kjecini kitöréstől, fogságba eséséig. Borzongva hallgatta végig a család a nem mindennapi történetet. Ott volt Beca, a felesége, Lenke néni, az anyja, Médy, a húga, és Médy gyerekei, Anci, és Jencike.

-…Véres közelharcban átverekedtük magunkat az ellenség gyűrűjén – mesélte – hullottunk, mint a legyek, már csak tizenkilencen voltunk életben a zászlóaljból. Lefeküdtünk a mély hóba, és befogtuk a szánkat. Mögöttünk felhangzott az üldözők zaja, és az orosz csatárlánc megújuló hurrázása. Az éjszakát a hóban fekve töltöttük, reménykedve, hogy nem fedeznek fel. Rettenetes hideg volt, -40 fok. Végül… nem embernek való körülmények között, félig megfagyva, néhány megmaradt katonámmal eljutottunk Sztarij Oszkolba. Jányék ott vonták össze a doni katasztrófát túlélők hátraszálingózó csoportjait. Óriási káosz, és fejetlenség uralkodott a városban. A parancsnokság beosztott minket egy sebtében szerveződő magasabb-egységbe. bár se fegyver, se lőszer, se utánpótlás, vagy szervezett ellátás nem volt. Később 1945 elején Csehszlovákiában, német alárendeltségben harcolt az ezred, állandóan visszavonulva, súlyos utóvéd-hatcokban, és egy Budweis nevű kisvárosban, miután elfogyott a lőszerünk és a Vörös Hadsereg alakulatai körülzártak minket, kénytelen-kelletlen, megadtuk magunkat. Ott kerültem orosz hadifogságba.

Sem Győző, sem Beca nem tudott arról, hogy milyen közel vannak egymáshoz. Beca leventének besorozott fiait követve jutott el Auszria és Csehszlovákia határvidékére, Linz mellé, Budweis közelébe. Alig néhány tucat km választotta el őket egymástól!
Csend uralkodott a szobában, fennakad. Győző hallgatott néhány hosszú percen át. Az ablak felőli, régi, békebeli, elegás, barna plüs-fotelben ült, arcát árnyék fedte. Jenci megpróbálta elképzelni nagybátyját, ezt a megtört, gyengének, sebezhetőnek, tohonyának tűnő középkorú civil bácsit, mint erőtől duzzadó hős katonát, aki egyik kezében géppisztollyal, a másikban bajonettel rohamra vezeti csapatát a barikádokon. Nem sikerült. Ő csak egy szánalmas, agyon-gyötört fotelbe roskadt öregembert látott. Szeretnem kell pedig, mondta magában, mert hiszen az anyám testvér-bátyja. Szeretnem és tisztelnem kellene, pedig hát!…Nem merte továbbgondolni. Nem merte azt mondani magában: pedig hát hol van ő hozzám képest. Fürge vagyok, mint a mókus, s úgy futok, mit a nyúl.
A gyerek már egészen kiskorában is csak a fizikális képességeket ismerte el. Nagy, magas, erős, ügyes, fiatal és fürge. Duzzogott, hogy nem vele foglalkoznak, hogy nem ő a középpont. Nem is volt az, ha nagybátyja ott volt. Jenőke megszokott helyére ült az ebédlőasztalnál, mintha ő lenne a családfő ohne zsinór, s meg se kérdezte, ahogy Jenő szerint kellett volna, hogy hová üljön? Nagybátyja átnézett rajta, senki, semmi nem volt Győző bácsi szemében, ezt kristálytisztán érzékelte. „Mit akarsz, te? Eltaposnak benneteket a nagyfiúk”, mondta lekicsinylően egyszer. Jenci akkor már gimnáziumba járt, első osztályos volt. Hetvenkedett nagybátyja előtt, hogy az éppen esedékes iskola-bálon, majd ők, ő és a barátai „helyükre teszik” a tolakodó felső éveseket.

Gyurka 1956-n katonai szolgálatának utolsó évét töltötte. Október 30.-n századát kivezényelték az utcára. –Azt a parancsot kaptuk – mondta nevetve Médyéknél – hogy csináljunk rendet. Hát, most megyünk és nekilátunk.
Szuronyos puskáját letámasztotta az előszobában. Elment WC-e, megivott egy pohár vizet. Jencit módfelett érdekelte az igazi, felnőtt fegyver, odasettenkedet, és megpróbálta megkaparintani. A nagy-fiú elvette tőle. –Ne bomolj Jenci! El se bírod! Még lelősz valakit! Indulok,– mondta Lenke néninek. –Várnak a srácok. Az a hír járja, hogy a pártház alatt titkos kazamaták vannak, s ezekben az ávósok embereket kínoznak halálra. Kifüstöljük az épületből a rohadékokat, s megnézzük!
A forradalom vérbefojtása után hadbíróság elé állították. A vád: fegyveres dezertálás, lázadás a fennálló törvényes rend ellen, a pártház ostromában való részvétel.
Életét egy gyulai orvos, a család régi jó barátja mentette meg. Igazolást állított ki, mely szerint Gyurka október 30-tól, november 15-ig a kórház belgyógyászatán feküdt kivizsgáláson, súlyos gyomorbántalmak miatt. Zárójelentés mellékelve.

-Az orosz katonai bíróságon – folytatta Győző – egy általam ismeretlen nevű ezredes elnökölt. Két tiszt ült mellette jobbról-balról a vörös drapériával borított pulpituson. A falon Marx, Engels, Lenin és Sztálin képei, és a jelmondat: SLAVA.
Győző az anyjára nézett, úgy folytatta. –A vád ismertetése után egyenként szólították a tanúkat, akik sorra elmondták, milyen kegyetlenkedéseket hajtottak végre katonáim a polgári lakossággal szemben. Bejött valaki, szakállas pofa, az arca most is előttem van. Rám mutatott: „ez az ember volt a város katonai parancsnoka, ő végeztette ki a partizánokat”. Az ezredes felszólítására előadott egy rablómesét, hogy hajtóvadászatot indítottam a partizánok elfogására, s amikor kézre kerültek, a város főterén álló Szovjet előtt, a folyóparton agyonlövettem őket.

Lenke néni arcán könnyek peregtek, Szólt volna, Győző kézmozdulata azonban megállította.
-Természetesen egy szó sem volt igaz belőle. Jóba voltunk a polgári lakossággal. Az ukránok felszabadítóként tekintettek ránk, meghívtak a város ünnepi eseményeire, a város vezetői fogadásokat adtak tiszteletünkre. A partizánok elleni fellépést a helyi polgárőrség csapatai a német partizánvadász alakulatokkal karöltve végezték, nekünk nem ez volt a dolgunk. A kivégzést is ők hajtották végre.
-Mi történt aztán? – kérdezte Beca egész testében reszketve, lesütött szemmel. –Elítéltek?

Győző arcán halvány mosoly futott át. –Várj, most jön a java. A tanú-kihallgatás után én is szót kaptam. Illetve, mi, én és a kirendelt orosz védőm. Neki nem volt kérdése, hallgatott, mint az a bizonyos valami a fűben, így én álltam fel, és kértem a tanút az emelvényre, aki a partizánok legyilkolásával vádolt. Egyetlen kérdést tettem fel. A tolmács fordította. A kérdés így hangzott: milyen folyó folyik át Kjecinen? Az ember habozott. Látszott rajta, hogy küszködik a gondolataival. „A folyó neve nem jut eszembe” -jelentette ki. „Szép nagy folyó a város közepén folyik át, csak ennyit tudok”.
A bizottság tagjai összenéztek. –Győző elmerengett, visszarévedt a múltba. – Kjecinen semmilyen folyó nem folyik keresztül –ezt mondtam nekik. –Nézzék csak meg a térképet. -Maga disznó – ordította az ezredes. – Miért gondolja, hogy ez fontos? Nem az a lényeg, hogy milyen folyó van ott, vagy milyen nincs, hanem az, hogy maga kivégeztette a partizánokat. A tárgyalást elnapolom. Majd folytatjuk. Elmehetnek!

Nem volt folytatás. Ítélet nélkül vitték el sok száz fogolytársával együtt egy neve sincs, Isten háta mögött lévő szibériai kisvárosba. A foglyok a közeli kőbányában dolgoztak. Szállásuk fűtetlen birkahodály. Este kaptak enni, munka után. Fél csajka tea, kanál cukor, 60 dg fekete kenyér. Kevesen élték túl.

Gyözke, Herdőfy őrnagy idősebbik fia, menyasszonya budai házában vészelte át 56 vészterhes napjait. Családja nem tudott róla. Beca halálra izgulta magát. –Félek – aggodalmaskodott.-Amilyen forró-fejű, biztos belekeveredett. Hol lehet most, Istenem, hol lehet!
Kalandos körülmények között szöktek át a határon választottjával, paraszt-szekéren, szalma-rakomány alatt. A határőr szuronyos puskájával átszurkáta a szekeret. Szerencséjük volt. Legalul feküdtek lelapulva a deszkán, nem érte el őket a fegyver hegye. Svájcba mentek és összeházasodtak.

Herdőfy György szintén megnősült. Egy tehetős család szépséges, egy-szem leányát vette el. A lány apja dúsgazdag ember volt. A Kertész utcai Fészek klubba járt, befolyásos barátai voltak. Az eljegyzést a család Lenin körúti otthonában tartották Drága, aranyozott talpú kristálypoharakból itta a vendégsereg a pezsgőt. Ment a rongyrázás ezerrel. Ezüst evőeszközök, herendi porcelán tányérok, fény, csillogás. A köszöntő után a családfő háta mögé dobta a poharát: „ti is ezt tegyétek”, biztatta az asztal körül ülőket. „Nálunk ez a szokás!”

Az őrnagy és felesége, ha Pesten voltak, gyakran vendégeskedtek Gyurka jövendőbelijének otthonában. Így illett. Győző bácsi egy ilyen alkalommal feldúlt állapotban jött haza a Szilva utcába Médyékhez. Leroskadt a fotelba,
-Soha többet nem megyek ezekhez! –morogta. – Az, az ember minden alkalmat megragad, hogy megalázzon. Lépten-nyomon érezteti, hogy én csak egy megtűrt senki, egy utálatos, deklasszált elem vagyok, egykori horthysta katonatiszt, a rendszer ellensége, akinek az építőiparban segédmunkásként kell dolgozni, hogy nyomorúságos kenyerét megkeresse, míg ő, míg ő – keresgélte a szavakat – míg ő az élet császára