A lajtorja 184. 46.
Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

A XVI. kerületi Tanács valamelyik évben elrendelte, hogy Mátyásföld, Sashalom, és Nagyicce kertes házaiban tisztasági permetezést kell tartani. Az ötlet igazából Dósa Icától származott, akiről már korábban elmeséltük, hogy a Nagyiccén lévő Tüdőgondozóban dolgozott főnővérként. Egyszer, amikor benn járt a Hivatalban, szólt Petrányinénak: figyelj Évikém, van egy ötletem…!, s elregélte, mire gondol. Petrányiné bement dr. Kormoshoz a tiszti-főorvoshoz (kicsit később államtitkár lesz Doleschail Frigyes alatt, s Ica mindig megjegyzi, ha TV-t néznek a Szilva utcában Dósáéknál, és feltűnik megnyerő, kissé lapos, kissé puhány arca a képernyőn: „ezt a fiút ismerem, ez nálunk volt kifutófiú a tizenhatban, egyetemi gyakornok korában”).

Kormos doktor, nem ellenezte. –De kik csinálnák? – pislogott szemüvege fölött a főosztályvezető-nőre. –Majd a kollegák gyerekei, és a rokon-gyerekek! – Ilyet szólt Petrányiné, roppant kedvesen, előzékenyen mosolyogva. –Fiam és lányom, például, Dósa Ilona mihaszna unokaöccse. Jenő. A Hetényi gyerekek Sára Ferenc fia, azt hiszem Benő a keresztneve, és még jó-néhányan. Diák-munkában, nyári szünetben, persze. Egy kis pénz-kereseti lehetőség, a gyerekeinknek, főorvos elvtárs, na nem? Megtanulnak dolgozni, beleszoknak a rendbe, a fegyelembe. Én majd gondoskodom mindenről, Kérek a Minisztériumból permetező-gépeket, vegyszert és egy furgont sofőrrel, hogy ki tudjam vitetni őket a területre.
–Rendben van – sóhajtotta a tiszti-főorvos. –Intézze, kolleganő. Vagy elvtársnőt kellene mondanom? Gondoskodjon arról is, hogy a hirdetmények kiragasztásra kerüljenek az érintett utcákban.

A munkacsoport a Bökényföldi út elején gyülekezett. Egy gazdag, ódon, régi, cirádás villa előtt készülődtek az első bevetésre. Hetényi Csaba, Ferenczi Juli mellét bámulta, ami az overall sárga, vastag ballon-anyagán keresztül is szépen kirajzolódott. Odament mellé, és kedveskedve így szólt: Megnézhetem? És mielőtt még a lány válaszolhatott volna, lehúzta elől a cipzárt, bekukucskált, odanyúlt. –Nem rossz. –Rávigyorgott Julira. – Bedugnám egyszer!
-Bedughatod.
.Tényleg?
-Persze. Orrodat a seggembe.

A villanegyed a sínnek jobb oldalán fekszik, ha Gödöllő felé nézünk, vagyis az egykori katonai repülőtér felőli oldalon. Itt minden házban sok borravalót kaptak. Jenci többet keresett néha egy nap alatt, mint a teljes heti fizetése. Éppen a gépet pumpálta egyik alkalommal a Huszár utca és a Hunyadvár utca sarkán, amikor kijött hozzá egy ember.
-Fiam – szólította meg – öntse ki ezt a szar DDT-t, vagy mit, s tegye bele az én nikotinos kotyvalékomat. Nézze, ezt itt, ni. Ha megpermetezi a gyümölcsfáimat, kap négyszáz forintot. Tudja, levéltetvek, szürke-rothadás, meg ilyesmi, he, he.
A négyszáz forint kétszerese volt annak az összegnek, amit hivatalosan megkeresett.
-Nem tehetem – mondta Jenő, erősen habozva. –Az, az utasítás, hogy a kertekben lévő árnyékszékeket, és a pöcegödröket permetezzük a legyek miatt.
-Ne féljen, senki nem tudja meg. Nyolcszáz? Mit szól?
-Jenő feladta.
-Oké! – Lecsavarta a záró-sapkát, kiöntötte a fűszegély szélére a permetlevet, és óvatosan belecsorgatta a másikat. A nikotinos oldattal vigyázni kellett, halálos méreg. Felpumpálta újra a gépet, szemére illesztette a védőszemüveget, orráig húzta a simléderes sapkát. – Mehetünk! – szólt oda.

A következő évben is ketyegett volna a dolog, igen, tényleg ketyegett volna, de egyszer csak váratlanul bevágott az Isten-nyila, vagy, más szóval beütött a krach. Illetve, mint egy görög sors-tragédiában, közbeszólt a Végzet. Behívatta ugyanis a tiszti-főorvos Petrányinét. –Kolleganő, vagy elvtársnőt kellene mondanom? – ez a munka, nem az a munka, ami veszélytelen volna. Be kell olttatni a gyerekeket. Tudja, mi van, nem kockáztathatunk. Nálunk itt az egészségügyben legfontosabb dolog a prevenció.
Legott hát, összetrombitálták a Tanácsnál a társaságot. –Védőoltást fogtok kapni – közölte velük az előtérben a főosztály-vezetőnő. – Figyelem. Ez a szocialista egészségügy, ahol a legfontosabb feladat a megelőzés, vagyis, hogy idegen szóval mondjam nektek, mert ti már nagyfiúk és nagylányok vagytok, a prevenció.
Beterelték Jenciéket a félemeleti orvosi szoba várójába. A Dósa fiú, mint űzött vad nézett körbe. Szíve a torkában dobogott, pulzusa az egekben. Hol az ablak? Szabadult ő már máskor is efféle kutyaszorítóból. Hatodikos korában is az ablakon át menekült például. A szerencse kezére játszott. Petrányiné kiment. Behívták az első áldozatot, elterelődött róla a figyelem. Odasettenkedett az ablakhoz. –Phű, de meleg van! –Nyisd ki – javasolta Elek Gizi, egy drabális, nagydarab tizenéves.
–Rendben. Oké, moké.
Kinyitotta, és már, hopp, fenn termett az ablakpárkányon. Egy ugrás, mint utolsó felvonás ebben a hétköznapi drámában, nem túlzottan nagydolog.
Hazáig futott, Cinkotán, Ilona telepen, és Kistarcsán keresztül Teréz-ligetig, Apipiék házáig. Az udvaron belebotlott másod unokatestvérébe, Román Katiba. A szép arcú, gömbölyded lány, Lengyel Erzsi néni egy-szem leánya, (színésznő lesz később) leszállt a szilvafa vízszintes ágára felkötözött hintáról és elébe futott. Jenő átkarolta a vállát, így mentek be édes-kettecskén a veranda sarkát megkerülve, a kertbe.

Másnap Ica visszakönyörögte. –Meg volt zavarodva a gyerek, Évikém, hidd el, ő még csak egy kisfiú! – Hadd jöjjön újra. Úgy szereti!
– Nem bánom – adta meg magát Petrányiné. – Jöjjön akkor. Majd elsimítom valahogy a dolgot. Csak…egyet kérek…
-Igen?
-Csak ne beszéljen senkinek a történtekről. Tudod, mi van, Icám. Precedenst teremtene.