A lajtorja 186. 1.
BÖDÖN 2023.11.20. LEAVE A COMMENT EDIT
A lajtorja 186. 1.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat és országának nem lesz vége (Könyv, befejezés)

A rozzant, ócska motoros bárka úgy hánykolódott a La Mans csatorna szeszélyesen csapkodó hullámain, mint dióhéj a lavórban, amelyben gyerek-kéz pancsol. Körös-körül fekete-fehér-szürke felhőrongyok kavarogtak, lenyúló karjaik az acsargó tenger habját markolászták. Viharos szél fújt, felkapta a tajtékot, végigsöpörte a megdőlt fedélzeten. Több, mint háromszáz kivándorló szorongott a korlátoknál, a csónakok körül és a hajó gyomrában. Dósa Lajos a tatban állt, egy mentőcsónak oldalán lelógó kötélbe kapaszkodott, beszorítva lengyel és cseh kivándorlók közé. A híd, a kapitány fülkéjével, és a nevetségesen rövid, ferde kéménnyel alig látszódott ebben az őrült kavargásban. Az emberek esőkabátjaikban vacogva toporogtak, dülöngéltek, a hátukon lévő mentőmellény piros vászon felületén, mint absztrakt mese-könyv illusztrációk, vízpászmák folytak, csordogáltak szeszélyesen kanyarogva. A hajó most még jobban megdőlt, a dieselmotor bőgve erőlködött. Fekete füstöt okádott a kémény.
-Itt veszünk! – kiáltott fel valaki óvatlanul a tömegben magyar nyelven, s cifra káromkodás hagyta el az ajkát.
Dósa Lajos közelebb furakodott a kiabálóhoz.
-Te magyar vagy?
Az ismeretlen felemelte fejét, szembe nézett a kérdezővel. Arca farkas-pofa szerűen nyúzott, borostás volt. Véreres szemeivel ijedt-gunyorosan pislogott Dósa Lajosra. Megbillenttette a nyakát, hogy felnézzen a nála majd’ két fejjel magasabb emberre. Kapucnijáról a víz a nyakába zúdult. Megborzongott.
-Zsidó vagyok. Kassai zsidó – nyögte. Nyújtotta a kezét: Markirech Joseph. Kornél –Van pálinkád?
-Van! Kérsz?
-Naná! Te is zsidó vagy?
Dósa Lajos elnevette magát. Benyúlt esőkabátja zsebébe, lapos-üveget húzott elő, és odakínálta a másiknak.
-Á, dehogy. Én egy piszok gój vagyok! – mondta derűsen. -De figyelj! Ne kiabálj itt nekem, mert pánikot keltesz.
A zsidó fiú kínjában szintén nevetni kezdett. –Ez jó! Piszok gój, ha, ha. Mi a fene ez? Whisky?
-Ühüm.
-Honnan szedted? Az amcsiktól?
Nemet intett. Ellegyintette a dolgot. –Hosszú! – Azt ugye mégse kezdheti magyarázgatni. ennek a kis kassai zsidó gyereknek, hogy az italt annak idején, még békeidőben a „zsidófaló” Evetovics Jánostól, Szálasi lelkes hívétől, Laci kebelbarátjától, Jencike keresztapjától kapta. Nagymező utcai mulatójából. a Moulin Rouge-ból származott a whisky. (Szegény Jánost, a „zsidófaló titulussal Rákosi smasszerei illették akasztás előtt a siralomházban. Jánost felakasztották? – szörnyülködött döbbenten, magába roskadva Mamika, Lajos anyja, amikor eljutott hozzá a hír. Istenem! – Sírva fakadt. -Ez a szelíd, drága fiú a légynek sem ártott soha!)
A bárka, mintha falba ütközött volna, most megtorpant. Az emberek egymásnak estek. Kiabálás támadt. – Felborulunk! Elsüllyedünk! Segítség!
A zűrzavarban a tömegből nagydarab, lomha fickó sodródott oda. Kitörölte szeméből a sós vizet, amit a szél vágott az arcába. Tört magyarsággal szólította meg őket.
-Ahoj. Én lenni félig matyar felig gural. Dednagyotyec venni feleseg matyar a nyáj. Polskí vengri dva bratanki. Vodka? Do you want it? Há ityeg, ni?
Ittak a tréfás lengyel vodkájából. Dósa Jenő whiskvel kínálta.
-Dzieque bardzo! Én menni Kanada – mondta magabiztosan. –Ha túlél ez izé hajóutot. Tü, tibjá?
-USA – szipogott a kassai fiú. Ott él a nagybátyám.
-London – közölte Dósa Jenő. –Legalább is egyelőre. Sógornőm húga a Vöröskeresztnél dolgozik. Ott él a férjével. Londoni. Megkeresem, hátha tud valami jó helyet javasolni.
– Mert katona voltál? A frontról dezertálsz? Piszok lógós disznó! Agyon kéne lőni az ilyet!
Lajos meghúzta a laposüveget. Alig maradt egy kevés az alján. –Ó, dehogy – tiltakozott nevetve. – A kettőnek semmi köze egymáshoz. Csak…csak. Tudod, így praktikus!
A dokkban vöröskeresztes karszalagot viselő officerek várták a hajót. Buszokhoz és teherautókhoz kalauzolták az elcsigázott emigránsokat. Esett az eső, a ködön alig lehetett átlátni, lebegtek a tárgyak. Viszonylag flottul ment az egész. Lajos elszakadt újdonsült ismerőseitől, ők egy másik kocsira kerültek. Majd’ két órányi zötykölődés után, magas kőkerítéshez ért a konvoj. A kerítésen belül barakk-tábor, fehér falú, csinos egyen-házikók. Virágágyás, zöld gyep. A migránsoknak az irodán regisztrálni kellett. –Honnan jön? Neve? Foglalkozása? – kérdezte a kisasszony az íróasztal mögött.
-From Hungary – mondta Dósa Lajos, a fáradt szemű lánynak. –Foglalkozásom? Mi is! Könyvtáros vagyok. –Röhögött közben magában. Azt mégse mondhatom, morfondírozott, hogy kémelhárítós tiszt!
A kisasszony bekopogta az írógépen az adatokat: név: Louis A. Doos, ország: Hungary. Job: librarian. –Itt ez a papír – nyújtotta át az iratot. – Ideiglenes tartózkodási engedély. Legyen önnél! . Ezzel tudja igazolni magát. – Felnézett, szemügye vette a magas sovány fiatal-embert, tetszett neki a férfi mosolya. Megeresztett egy bátortalan, halvány válasz-mosolyt. Hangja mély volt, rekedtes és fáradt. Lajos úgy érezte, lágyan, csábítóan simogató.–Welcome to the United Kingdom.
-Oké!– nevetett rá vidáman Dósa Lajos. –Maga nagyon csinos. Mit csinál este? Nincs kedve velem vacsorázni? Ismerek a közelben egy remek éttermet!