A lajtorja 193. 8.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat és országának nem lesz vége (VI. Könyv, befejezés)

Szekeres János, vagy, ahogy itt mondják, és írják John Seceres, a Cevland-i Magyar Ház igazgatóhelyettese középmagas, testes, pirospozsgás arcú idősebb férfi. Louist Fráter Lórántra, a „nótáskapitányra”, Médy nagybátyjára emlékeztette. Avval a különbséggel azonban, hogy a híres huszár-kapitánynak deresedő, sűrű üstöke van, John Seceresnek pedig csont-kopasz a feje. Még egy apró különbség mutatkozik köztük: a Magyar Ház alelnöke szemüveget hord, mégpedig vékony, acélkeretes szemüveget.
Minden különösebb meglepetés és hajcihő nélkül fogadta a fiatalembert Roosvelt téri irodájában.
-Hello Louis! Tudom ám, hogy ki vagy, Macu barátnőm írt rólad! Gyere csak! How are you?
-Hogy vagyok? –Tiszteletlenségnek érezte, hogy a kérdés hallatán megvonja a vállát, pedig az lett volna a jó válasz.
-Hát, Istenkém. Vagyok – mondta közömbösséget tettetve,
John Seceres elmosolyodott. -Nem jól feleltél édes fiam. Na ülj csak le, ülj ide mellém a pamlagra. Arra a kérdésre, hogy how are you, Amerikában az a szokvány válasz, hogy tank’s fine. Ez itt csak egy udvariassági kérdés. Senki nem kíváncsi rád, hogy mi van veled, jól megy-e a sorod, vagy rosszul, egészséges vagy-e vagy beteg? Van-e pénzed, vagy nincs? Fine, mondod, remekül, és visszakérdezel: és te? Te, hogy vagy ember? How are you?” Ennyi, érted?

Jóízűen nevetett, vastag, gondosan nyírt bajusza fölött. –Nem baj, majd belejössz. És megtanulod az itteni amerikai akcentust, mert ezzel az incredible hogy is mondják magyarul, szörnyű félig soroksári, félig angol kiejtéssel nem sokra mész!
Beszámoltatta mindenről, a családról, az átélt szörnyűségekről, addigi életéről. A fiatalember mindent elmesélt, egyvalamiről azonban megfeledkezett: a katonaságnál betöltött szerepéről nem tett említést.

-Oké – mondta elégedetten Mr. Seceres, miután türelmesen végighallgatta a hosszú történetet. –Derék ember vagy, itt a helyed közöttünk. Egyet se félj, a hónod alá nyúlunk, s megy majd minden, mint a karikacsapás. – Először is – folytatta nagy lendülettel – most azonnal elmész a Bevándorlási Hivatalba és beadod a kérelmet az állampolgárságért. Én igazolom neked, hogy már több, mint fél éve itt élsz. Ott helyben megkapod, ne menj el addig, amíg kezedben nincs a kártya. Utána visszajössz szépen ide hozzám. Mennyi pénzed van?
-Nagyjából száz dollár.
-Oké. Én hozzáteszek kilencszázat. Nem könyöradomány, hanem kölcsön, tőlünk, vagyis a Magyar Háztól, majd megadod, ha keresel, és lesz pénzed. A pénzzel átbaktatsz a szomszédba, az American Express Office-hoz, és creditet nyitsz magadnak. A számlával, és a csekkönyvvel, bemész az Ohio Állam Első Általános Egészségbiztosítási Alaphoz. Érted? – Ránézett a vendégére, felvonta a szemöldökét. Jellegzetes mimika volt ez nála.
-Yes, I see.
-Akkor folytatom. Amit most mondok, az very important, hogy is mondják magyarul, nagyon fontos. Beteg-biztosítást, kötsz, a legmagasabb értékre, illetve kockázatra. Olyat, ami fedezi minden lehetséges kezeltetésed költségeit szerte a világban Indiától a Fülöp szigetekig, Fokvárostól Grönlandig. Sokba fog kerülni, de erre nem szabad sajnálni a pénzt, különösen nem a te helyzetedben, ennyi tüdő-műtéttel a hátad mögött, és az ebből eredő kockázatokkal, ami a továbbiakat illeti.

Louis készségesen bólogatott. A tempó lenyűgöző, de egyúttal ijesztő is volt. Ez lenne Amerika? Otthon hetekbe tellene ennyi hivatalos dolgot elintézni, itt meg ilyen ripsz-ropsz, megy minden?
-Még valami – nézett át acélkeretes szemüvege felett. – Itt egy cím. –Átadott egy cetlit, és egy várostérképet. – Megkeresed ezt az embert. Beszéltem vele telefonon, tud rólad. Sörözője van, Walker streeten, Clevland északi kertvárosában. He need, kell neki mosogató fiú, mert aki volt előzőleg, az a múlt héten otthagyta, meghalt máshová költözött vagy mit tudom én mi. Állapodj meg vele. Ha akarsz- tette hozzá szélesen mosolyogva. –Nem kötelező. Itt nálunk semmi nem kötelező. Alkudj a munkabérre, ne fogadd el az első ajánlatot. Rendes becsületes ember az illető, dédnagyapja magyar volt. Ő már nem beszéli a nyelvet, de azért valahogy majd csak elboldogultok egymással.

A fiatalember indult volna, a házigazda azonban könnyed kézmozdulattal visszatartotta. –Várj még egy percre. Fordítsuk meg mégis a sorrendet. Először a munkáért menj, s csak utána jöjjön a többi. Majd később megérted, miért mondom!

Jó sokat gyalogolt, amíg a Walker Streetet megtalálta a tó mellett. Bement a kicsike üzlethelyiségbe. Az asztaloknál néhány idősebb ember sörözött. A pult mögött kövér néger asszonyságot talált, őt kérdezte a tulaj felől. A nő csodálkozva nézett rá. Talán a kiejtésem miatt, gondolta a fiatalember. A néger asszonyság fültépően éles, visító hangon bekiabált a belső helyiségbe: Jack, téged keresnek!
Középmagas, dundi fiatalember jött ki. –Hello – köszöntötte barátságosan, olyan hangon, mintha régi barátjával beszélne, akivel már ezer éve ismerik egymást. – Louis? How are you? A munka miatt jöttél?
A „how are you” igy hangzott a szájából: „háárjű”
-Thank’s fine- mondta neki. –Yes! Igen, amiatt!