A lajtorja 197. 12.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat és országának nem lesz vége (VI. Könyv, befejezés)

Egyik nap, zárva volt aznap az étterem, Molly, Lois kedvéért gulyás-levest főzött ebédre. Az ötlet, férjétől Jacktől származott, ő hívta meg a fiatalembert. Ehető volt. Elismerően csettintett: ez igen, nagyon finom. – De, ha megengeditek –nevetett rájuk- a jövő héten én hívlak meg benneteket igazi, hamisítatlan magyar gulyásra, amit magam fogok nektek elkészíteni, ezzel a két kezemmel – s mutatta a csontos, nagy kezét.
Jack és Molly egyedül éltek, gyerekük nem volt, házuk az étterem melletti telken állt. Tetszett nekik az ötlet
-Benne vagyok – közölte Jack. –Én is – csatlakozott lelkesen Molly. –De figyelj Louis! A süteményt akkor viszont én viszem ám, oké?

Louis, a Green Garden road-on bérelt házat, nem messze Jack sörözőjétől a Cheeroces’ Beertől. Úgy tervezte, hogy a kertben ülnek majd le, s ott kint, a kerti asztal mellett, bográcsban főzi meg a gulyást. A házhoz falatnyi kert tartozott, Kerítés nem volt, csak alacsony sövény az utca felől, ebben a városrészben nem szokás kerítéssel körbevenni a portákat. Meghívta Sarahot is, akivel laza, jó kapcsolatot ápolt. A néger nő elvállalta, hogy mos rá, ami nagyon nagy könnyítést jelentett számára. Volt ugyan mosógépe, de utált mosni, s ideje sem igen volt rá. Sam Salory az új mosogatófiú, akit Jack az ő helyére, illetve jobban mondva, munkakörébe vett fel, szintén hivatalos volt a partira. Sam néger srác, tökre-zöldre olyan, mint egy csimpánz, mindenen vigyorog, motollaként jár a keze munka közben, és egy hatalmas, szárnyas-farkú Chevrolettel jár.

Némi utánjárással szerzett az otthonihoz hasonló pirospaprikát. Hagymát párolt, pörkölt alapot készített, nem sajnálta bele a csípős, piros paprika port. Zöldség, krumpli, s a rotyogó lébe paradicsom és zöldpaprika. Isteni illatot árasztott, ahogy főtt. Fehér köténykét kötött maga elé, fején simléderes „bézból” sapka, abban tüsténkedett, mókázott a tűz körül. Annyit nevettek közben, hogy na! Felettébb vidám, elégedett emberek voltak ők öten, a Cherokees’ Beer személyzete, és tulajdonosai. Sarah ezúttal is kitett magáért, sziporkázott, zaftos beszólásaitól gurult a társaság. A házgazda whiskyvel kínálta a vendégeket, szabadkozva, hogy magyar pálinkája sajnos nincs, pedig az illene igazából gulyáshoz.
-Fölséges’ – kiáltott fel Molly, amikor megkóstolta a levest. –Hogy csináltad Louis? Mi a titkod?
A fiatalember felkacagott. –Óh, semmi különös. Láttátok, hogy készült. A paprika teszi. Meg a hagyma. Jobb lett volna persze az otthoni vöröshagyma, de ha ló nincs, a szamár is megfelel. Bár az itteni kicsit édeskésebb. – fűzte hozzá vidáman.
Jack letette a kanalat, felugrott, odaszaladt hozzá. – Elképesztő – kiáltotta, megölelve hátulról a vállát. –Nagy vagy Louis, esküszöm, nagy vagy! Holnaptól kezdve te leszel a főszakács az étteremben, te fogsz főzni! Megemelem a béredet! Felvesszük az étlapra a magyar gulyást! Imádni fogják. Áll az alku?

-Azt már nem! –Louis, rötyögve, kézzel-lábbal tiltakozott. Jellegzetes mozdulat volt ez nála, ahogy csontos, nagy kezeivel hadonászott.–Szívesen csinálok pörköltöt, gulyás-levest, töltött káposztát, de a te olaszos kajáidat, ha megfeszülök, sem bírom elkészíteni. Azt csinálja csak továbbra is Molly. Ellenben…
-Ellenben, mi?
-Van egy ötletem.
Jack ivott egy korty vörösbort. Böfögött.
-És pedig? Bökd ki, mire gondolsz!
Bökte volna, Evetovics János járt a fejében, meg a Nagymező utcai mulató. Ebben a pillanatban azonban Sarah hatalmasat durrantott az alfelével. –Bocsánat – sikította – túl jó volt a gulyás, és én túl sokat ettem.
-Nem az a baj – szólt közbe vigyorogva Sam – hanem inkább, hogy olyan vagy, mint a zongora.
-A zongora?
-Igen, fekete, mint az éjfél és elől-hátul gusztustalanul széles! Ha, ha, ha!
-Te is fekete vagy hékám, ne szívass!
-Yee, de én nem fingok ebéd után.
-Mert ilyen keszeg seggel nem lehet fingani! Sőt a nyamvadt lógó-mógóddal, amit a gatyádban hordasz, sem mész sokra, amikor…amikor…izé!Amikor izélni akarsz! Árulkodjak?
Jack nem tűrhette tovább. Kezdett elfajulni, már Molly is a fejét csóválta.

-Shut up! Halljuk Louist!
A fiatalember hátrébb zöttyent a székkel. Hosszú lábait kinyújtotta az asztal alatt. –Well – kezdte. -Van Pesten egy barátom, Evetovics Jánosnak hívják, övé a belváros legismertebb mulatója a Moulin Rouge. Úgy tudom, János leszerződött a beszállítóval, hogy a pezsgőt kizárólagosan csak tőle vásárolja.
Jacket kezdte érdekelni a dolog.
-És? Mi ebben a pláne?
-Féláron kapja Jack! Illetve múlt időben kell mondanom: kapta, mert, hogy most mi van otthon, azt nem tudom. Ennek fejében a szállító kifüggesztette a bárpult fölé a reklám-tábláját, s ennyi, érted?
A tulaj tűnődött. –Arra gondolsz…?
-Pontosan. Keresd meg a Coca Colát és Cherokees’ Beert, s szerződj le velük a kizárólagosságra.
-Értem. –Jack maga elé meredt, gondolkodott, aztán felemelte a fejét, ránézett Louisra. –Forget about it Louis! Felejtsd el. Mi egy kis étterem vagyunk, kicsi a forgalmunk. Nem hiszem, hogy… Illetve, tudod mit? – csattant fel. – Megpróbálhatjuk, na. Ha Pesten működött a dolog, itt is működni fog, hiszen ez Amerika. Vállalod, hogy tárgyalsz velük? Elvégre neked nagyobb dumád van, mint nekem!
Jack beletrafált. Működött! A szerződés-kötést követően, a sört és a kólát negyven százalékkal alacsonyabb áron kapták, a két érintett cégtől, mint előzőleg, s így Jack is csökkenteni tudta az italok árát. Mindez oda vezetett, hogy a vendég-forgalom csaknem a duplájára nőtt rövid idő alatt. Jött a pénz dögivel, s ez jó volt Jacknek, s jó volt az alkalmazottaknak.

Hiába, no, Itt Amerikában minden a pénzről szól, szűrte le magában Louis a tanulságot, amikor a saját bőrén tapasztalta a szentencia igazságát. A következő hónaptól bére ugyanis a duplájára emelkedett, de még mindig nem érte el a nagy parti kocsmák alkalmazottainak átlagos bérszínvonalát. Tudta, eljön az idő, hogy tovább kell állnia.