A lajtorja 204. 19.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

Bécsben bérelt gépkocsit, állólámpás, sárga Mercedest, azzal ment le a Gratz-Klagenfurt autobahnon Pörtschachba. Sajnálta, hogy nincs benne air condition. Bosszantotta a dolog odahaza megszokta saját, klímával felszerelt kocsiját. Úgy szervezte, hogy egy nappal a család érkezése előtt már ott lehessen, s a helyszínen fogadhassa őket.

A környék eszméletlenül szép volt, kapásból beleszerelmesedett. A hosszan elnyúló, keskeny tavat égbenyúló zord, sziklás hegyek veszik körül, sötétkék tükrén fehér vitorlájú hajók tucatjai cirkálnak Az északi oldalon, Pörtschach felől félsziget nyúlik be a tóba, a félsziget csücskén távolról, ahonnan nézte, jól látszott a híres apáca-zárda templomtornya, melyről a tó a nevét kapta. Kiült a teraszra, élvezte a kilátást. Megivott egy sört. Anyja járt a fejében. Milyen lesz a viszontlátás, ennyi év után? Jött a pincérnő, hozta az étlapot. Lajos nem volt éhes, szomjas viszont annál inkább, így hát kért a kisasszonytól még egy sört. Szemrevaló teremtés, állapította meg. Dús keblei majdnem kiestek a piros, fehér, fekete mintás pruszlikból, ahogy előre hajolva letette a tálcát.

-Maga nagyon csinos – mondta behízelgő hangon. –Meddig dolgozik? Nem lenne kedve velem vacsorázni? Olyan árva vagyok, mint az erdő madara.
A kislány elpirult. Nem volt több húsznál. Gyors pillantással végigmustrálta a férfit. Hosszú sovány ember nagy orral, elálló fülekkel. Karja, keze csontos, vastag kék erek dagadoznak rajta. Csúnya. és öreg. De ahogy néz! A szeme, a pillantása megfogta. Tréfás, szavai, vicces hanghordozása elbűvölték. Virág-nyelven, ahogy a férfi szólt az előbb, tűzpiros arccal rebegte: „A vadrózsa bokor is árva az erdő szélén Miszter! Nem bánja, ha az erdő madara ágaira repül”.

Félszegen mosolygott. Eszébe jutott a szokatlanul nagyborravaló, amit az asztalfoglalásnál kapott. Vacsoráztak, pezsgőt ittak, nevettek, vággyal a szemükben nézték egymást. Lajos pikáns történetekkel szórakoztatta. Becsípett a sok pezsgőtől, megszédült a perzselő bókoktól. A férfi úgy viselkedett vacsora közben, mint egy kedves, bohókás, szertelen kamasz. Énekelt, szavalt, fel-felugrott, hadonászott. Életében nem mulatott még olyan jól, mint azon az estén. Éjszaka magától értetődő természetességgel feküdt le vele. Nem bánta meg. Sokkal szórakoztatóbb, és ügyesebb volt az ágyban, mint a környékbeli fiúk, akikkel addig csinálta.

Másnap délután átment Klagenfurtba, beállt a kocsival a pályaudvar előtti parkolóba. . Fel alá sétált a peronon. Percenként nézte meg az óráját. A vonat érkezése fél ötre volt kiírva, még negyedóra volt addig, Mi járt a fejében? Valószínű az anyjára gondolt. Reggel óta arra gondolt, hogy milyen lesz a találkozás? Mit mondanak majd először egymásnak? Fejében két kép élt róla. Az egyik a nemrég kapott fénykép alapján: kicsi, fehér hajú, törékeny öreg-asszony áll a bejárati ajtó előtt. Kezében virágcsokor. A fotó a mátyásföldi fél-ház előtt készült. Tudta, Apu halála után oda költöztek. Már csak ketten voltak a régi családból Teréz-ligeten, anyu, és Maci. El kellett adni, túl sokba került a nagy, ötszobás ház fenntartása. Ésszel felfogta, hogy a fénykép az igazi, kézzelfogható valóság, s nem sok köze van a felúszó álomképhez, amit a szívében őrzött. Anyja most tényleg ilyen, apró, alacsony, törékeny, fehérhajú asszony. Csak szelíd mosolya hasonlít a régi Anyura, az erős testalkatú telt arcú, magabiztos „parasztasszony”Anyura. Mit mondok majd neki, ha meglátom? –tépelődött – ezerszer is elismételve magában. a kérdést Megismer majd? Hiszen én is megváltoztam?

Aztán, nagyon gyorsan lejátszódott minden. Befutott a vonat. Leszálltak, jöttek feléje. Odaszaladt, átölelte az anyját, majd sorra a többieket. Két perc alatt lezajlott. Jól utaztatok? – kérdezte. – Na, ne ácsorogjunk itt. Gyertek hamar, kint áll a kocsim. Menjünk haza, biztos fáradtak, éhesek vagytok! Előre sietett, kilépett hosszú gém-lábaival. hátra se nézve követik-e?