A lajtorja 206. 21.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

-Az utolsó időkig jól volt, dolgozgatott. Bejárt Gödöllőre a Telekkönyvi Hivatalba, a környékbeli emberek ügyeit intézni s hetente háromszor Kerepesre a Tanácsho’. Tudod, megírtam neked Amerikába.
Felnézett a fiára. Fürkésző tekintettel méregette. A Wörthi tó partján sétáltak, karonfogva. Magas, sovány, langaléta ember fehér nadrágban, vászonkabátban, simléderes, Navy-s sapkában szemüveggel az orrán, és Teréz, törékeny, ősz hajú kis öregasszony. Alkonyodott, a nap már lebukott túlnan a magas hegyek karéja mögött. ,
-Tudom – mondta Dósa Lajos. – Olvastam a leveleket. Nem fázol Anyu? Kezd hűlni a levegő!
-Nem, de hadd mondom tovább. Szóval, jól volt. Korán kelt, hajnalban, megkapálta a kertet, felöltözött, megreggelizett, s ment a dolgára. Az utcán már elég nehézkesen közlekedett ebben az időben, botra támaszkodott, arra a botra, amit még Endrétől kapott egyszer régen, névnapjára. Szép, vastag, barna nádbot, gumírozott a végén. Talán emlékszel rá, ott lógott mindig a veranda ajtó mögött, jobbra a fogasoson. Aztán történt valami. Egy pénteken, ahogy máskor is, bement Kerepesre a Bandi nénihez kicsit kocsmázni. Előtte jókedvűen elénekelte nekem a konyhában a nótát: „asszonykám adj egy kis kimenőt, hadd zülljek csak úgy, mint azelőtt”. Vártam haza, tizenegy is elmúlt, de nem jött. Végre egyszer csak betoppant, csupa vér volt a feje, az arca, és az inge. A botja nem volt nála. Szerencsére másnap Tóthné megtalálta, a töltésen, s hazahozta
Elhallgatott, megállt a kavicsos ösvényen. – Menjünk most már visszafelé, tényleg kezd hűvös lenni.

Dósa Lajos is megtorpant. –Ugye, mondtam Anyu! – Levetette a kabátját, s ráterítette az anyja vállára.
-Hogy történt? Mit mondott Apu? Gyere csak, karolj belém, így ni! Elesett?
-Igen, azt mondta. Megbotlott a síneken, nagyon sötét volt, nem sütött a hold. De…én…én…hallottam valamit!
-Igen?
-Nem is tudom, hogy meséljem el. A környéken ocsmány pletykák kezdtek terjedni.
-Pletyka?
-No hát. –Zavartan elhallgatott. – Mert csak pletyka lehetett. El nem tudom képzelni, hogy…Hogy valóban megtörtént.

Kihúzta kezét a fia karjából, szembe fordult vele. Most ugyanaz a kemény, határozott „parasztasszony” Anyu volt, mint amilyennek Dósa Lajos ismerte. – Azt beszélik, hogy nagyon berúgott, s részegen egy cigányasszonyt ölelgetett. A cigányok utána mentek és megverték. – Ne tudj róla – nézett a fia szemébe. –Én ezt egyszerűen nem hiszem el. Tudod milyenek az emberek. Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek, a nővéreidnek se. Valószínűleg nem tudják. Jencike talán igen, az utcában lakó barátaitól hallhatott egyet, s mást, hiszen mindig ott lebzselt velük abban az időben, cigarettáztak, fociztak és nagyon csúnyán beszéltek.

Özvegy Dósa Jenőné jól sejtette. Jenőke tényleg hallott az esetről. Turai Misi, a szemben lakó szomszéd fia, egyidős vele, úgy mesélte, hogy nagyapja, (akit a kis Jenő Apipinek hívott), kihúzta a vén, töpörödött, púpos cigánynő lógó mellét az ingből, és tapizta. Ez a cigányasszony egyébként jó ideig Dósáéknál szolgált, Ilonkának hívták –Nem kezeskedem róla, hogy igaz-e, nem—e – röhicskélt Turai Misi, túrhát köpve a piszokba – én is csak úgy hallottam egy hülye állat fószertól a Népboltba’, amikor éppen kenyérér álltam sorba. Rá se basszarints szemét, barom Ikszlábú!

Lassan besötétedett, kigyúltak a fények a sétányon. Teréz folytatta.
–Ettől a naptól kezdve megváltozott. Hogy is mondjam. Erőtlenné vált. Nem járt be többé a Tanácsházára, s Gödöllőre a Telekkönyvhö’. Rosszul aludt. Felébredt éjszaka, kiment az előszobába, a verandára, fel alá bolyongott a házban, régi ismerőseivel perelt. Jenő bácsit emlegette. Mit tettél velem, Jenő bácsi! Jaj, Jenő bácsi! Meg Endre Lajossal. Lehordta mindennek, veszekedett vele. Zavart volt. Félrebeszélt. Ha kérdeztem valamit, rám nézett, értelmesen válaszolt, de láttam rajta, hogy lélekben nincs ott. Körházba került. Ica a Rókusba vitette, tudod melyik az, ahol az első műtéted volt, na, a Rákóczi úton a kis sárga kápolna mellett…Ott halt meg, néhány nap múlva. Médy látogatta éppen aznap, igen, ő volt benn a halála napján. Ő mondta el, hogyan történt. Csendesen beszélgettek, régi dolgokról esett szó. Egyre Lacit kereste, Lacit emlegette. Megéhezett. Megkérte, nem hozna-e neki egy pár forró virslit, tormával, s egy üveg hideg sört. Médy leszaladt, szerzett valahol, s bevitte. Nagyon megörült. Felült az ágyon. Átszólt a mellette fekvő betegnek, kér-e? Kínálta, mondta, hogy tartson vele, egye meg az egyik virslit. Miután a szomszéd nem kért, jóízűen elfogyasztotta az egészet, és megitta a sört. –Most alszom egy sort, elálmosodtam – szólt oda Médynek. – Nagyon finom volt. ne menj el, ha felébredek, beszélgetünk tovább. Fejére húzta a takarót, elaludt, s nem ébredt fel többé.

Lajos hallgatott. Hosszú percek múlva szólalt meg megint -Láttam a fényképeket a temetésről.
-Igen. Elküldtem, hogy. Elküldtem. Ott voltunk mindnyájan, csak Jencike nem tudott. Ernő hazahozta Miskolcról, a tüzérektő’, ahol szolgált, a pénzügyőrös, zöld teherautóval, de belázasodott, negyven fokja volt, s nem engedtük.
Majdnem sírt, alig tudott beszélni. Pár másodperc telt el. Összeszedte magát és folytatta.
-Messze van Zsámbok, nem tudunk gyakran kimenni hozzá. Ferkó és Bori gondozzák a sírt, ők járnak ki a temetőbe. Képzeld, még mindig ott laknak a Turai úton. A Jencsék kriptája előtti részen fekszik. ahogy bekanyarodunk, a kaputól jövet, az első nagy sír balra. Az apjával, Dósa Antallal, a te nagyapáddal együtt. van eltemetve.

-Tudom. Küldjek Ferkónak pénzt a költségekre?
-Ne! Mi adunk, amennyi kell, gyertyára, koszorúra. Virág kerül tőlük, a kertből. Többet el se fogadnának. Amikor megyünk, halottak napján, meg máskor, olyan szeretettel, és olyan traktával fogadnak, hogy azt el se tudom mondani. Kiteszik a szívüket, a lelküket szegények, drága, jó régi cselédeink. Ha meghalok – fűzte hozzá elgondolkodva – én is oda szeretnék kerülni, apádho’

Aznap a közeli étteremben vacsoráztak- Ugyanaz a pincér-lány szolgálta ki őket, akit Lajos pár napja felszedett. Rámosolygott, mire ő fenéken paskolta. Nevetve mondta, miután a lány lepakolta a tálcát, és elment: „alig várom, hogy hazautazzatok, s felvihessem végre magamhoz”. Ezen illett nevetni, hiszen csak vicc volt. Dósa Lajos mindig viccelt.

Fatányéron, mindenféle finomságok sorakoztak előttük, rántott, és sült húsok, rák, hal, s ki tudja mi még. Az amerikai nagybácsi keveset evett, jóformán semmit, csak sört ivott. Maci kínálta. Vegyél még egy kis krumplit Lajcsikám! Köszönöm, Macikám, hálás vagyok, hogy gondolsz rám, foglalkozol velem, de jó nekem a hús is, felelte szándékosan mórózusan, kemény, kekk palóc tájszólással, Á-nak ejtve az A hangokat, és fordítva. Mert ez is csak egy vicc volt, tréfa, valószínű, még a régi, szép, zsámboki időkből.

Tudjátok, mit csinálunk holnap? – kérdezte huncut képpel Dósa Lajos a vacsora végén. –Elmegyünk autóval Bécsbe vásárolni!
-Jaj, de jó! – kiáltotta lelkesen Editke, Baba 13 éves nagylánya. Odaszaladt hozzá, össze-vissza csókolta. – Végre. Úgy sincs semmi menő, divatos cuccom odahaza, édes, drága Lajcsi bácsi!