A lajtorja 207. 22.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

Médy, Mamikával a szálláson maradt, Teréz túl fáradtnak, törődöttnek érezte magát aznap. A többiek beültek a kocsiba, s irány Bécs. Megnézték a város nevezetességeit, voltak a Burgban, az István templomban, Schönbrunnban, az Operánál, és a Práterben. A Kertner strasszéhoz már hullafáradtan érkeztek 11 körül, de nem volt megállás, a lányok vásárolni akartak. Editke minden kirakatnál megállt, s húzta a bácsikáját befelé: ugye megveszed nekem ezt a cuki kis ruhát, édes, drága Lajcsi bácsi! Csomagjait végül az anyja, s Maci nénje cipelték. A kislánynak minden kellett, amit meglátott: nyári ruha, szvetter, nercbunda, porcelán nyuszi, nyakba akasztható medál, selyemsál, strandpapucs, Bécs-városának műanyagból készült dekoratív plakettje, és a többi, és a többi. Baba divatos, vállpántos nyári ruhát vett magának, és kávé-főzőt, Maci kardigánt, ágy-huzatot, vekkerórát

-Én most leülök ide – mondta a nagybácsi egy bájos kis sörözőnél, Bécs egyik ismert kávéháza mellett. –Ti csak menjetek tovább vásárolni. Adok mindenkinek pénzt!
Bankjegyeket szedett elő. Kiszámolta mindegyiküknek a részét. A többit, ami nála maradt, akkurátusan széthajtogatva a papír-pénzeket, megszámolta, s visszatette a tárcájába. Bőven volt pénze, de tudni akarta, hogy áll, mennyi van nála, s mennyi marad a bankszámlán. A családi nyaralás a Wörthi tónál sokba került, egy vagyonba, magyar fogalmak szerint. Tisztában volt vele, hogy creditje fedezi a költségeket. Nem sajnálta a pénzt, azért élt, azért dolgozott, hogy a családját boldognak lássa, boldoggá tegye. Az arcukon felragyogó öröm mindennél többet jelentett.

Jó másfél óra múlva visszajöttek, nagyon meleg volt már akkor. Leültek az asztalhoz, a tarkabarka napellenző alá, s mutogatni kezdték új szerzeményeiket. Ancit kivéve mindnyájan elköltötték a kapott összeget. –És te? – nézett rá Lajos az unokahúgára, amikor az vissza akarta adni a nála lévő pénzt. –Nem vettél semmit?
-Dehogy nem, Lajcsikám – mondta Anci. – Nézd csak!
Letett az asztalra egy színes, képeskönyvet, ami Bécs látnivalóit mutatta fotókon, német, és angol nyelvű feliratozással.
-Ezt vettem, látod milyen szép, minden benne van! Tessék, a visszajáró!
-Ugyan! –mondta Dósa Lajos, eltolva magától a bankjegyeket. –Tartsd csak meg Anci. Legyen nálad, hátha kell valamire!
Hívták a pincért, étlapot kértek. Mindenki vidám, és elégedett volt, kivéve Editet. – Mit lógatod az orrodat Pütyikém – nézett rá az anyja, észrevéve a borús arckifejezést. –Nem érzed jól magad?
-De igen.
-Akkor mi a baj:
-Jaj, anya – fakadt sírva a kislány – nagy baj van.
Mindenki ránézett. –Micsoda, te jány? –kapta oda a fejét Dósa Lajos is. –Nehogy sírj itt nekem, ezen a gyönyörű napon. Mi történt?

-Jaj, jaj, édes drága Lajcsi bácsi! Az utolsó boltban, ahol ruhákat vettem, volt még valami, ami nagyon megtetszett.
-Mondd csak, hallgatlak, kicsim!
Editke elpirult. Női holmi. Egy szett. Rózsaszín kombinék, és kis bugyik.
Baba nem értette. Miért nem vetted meg, ha annyira tetszett?
A kislány arca tűzpirosra gyúlt. –Mert nem volt nálam több pénz! Még száz schilling kellett volna. Jaj, drága jó Lajcsi bácsi, ha szépen megkérlek, nem adnál nekem még pluszba száz schillinget? Visszaszaladnék, mert tényleg, nagyon, nagyon, nagyon tetszik!
Toppantott a lábával az asztal alatt. Ellenállhatatlanul bájos volt tűzpiros, durcás arcocskájával, sírásra görbülő szájával.

Késő este értek haza. Vacsora után Lajos, Médyvel beszélgetett a parton. Szó esett az elmúlt időkről. Főleg Laciról beszéltek. Beszámolt kinti kutatásának eredményeiről. Nem jutott sokra. Annyit tudott csak meg, hogy Lacit az oroszok, valószínűleg Csehszlovákián keresztül hurcolták magukkal. A fogolyszállítmány mozgása a titkos-szolgálati jelentések szerint legalább is erre utalt Marhavagonokban szállították a transzportot az orosz határig, s tovább.

-Sajnos, ez nem túl sok – ismerte el. –De figyelj Médy. Nem adom fel, minden szálnak utána járok! Még van remény, hogy a nyomára bukkanunk.
Amit mondott, új volt Médy számára Látszott az arcán, hogy megdöbbent és összezavarodott. Ő, úgy tudta azoktól, az állítólagos hadifoglyoktól, akik a háború után felkeresték a Szilva utcában (egymástól függetlenül két ember jött, különböző időben, különböző mesével), hogy ura még odahaza meghalt tífuszban, vagy egy másik verzió szerint esetleg megszökött. Ez utóbbi megmagyarázta volna az élénk érdeklődést, ami ebben az időben mutatkozott. Figyelték őket, a házat, és személy szerint Médyt. Gyakran vette észre, hogy követik az utcán. –Az anyám azt hitte, pontosabban attól félt, hogy ezek a szemközti utcasarkon feltünedező, leselkedő emberek Laszlovszky rokonok. – Tudod –magyarázta – milyen féltékeny volt apám első feleségére, s annak családjára, közelükbe se akart engedni minket, engem és a gyerekeket – de én valószínűbbnek tartom, hogy rendőrspiclik voltak – mondta. Lajosnak
Késő éjszakáig sétáltak. Mielőtt elváltak volna, hogy aludni menjenek, még mondott valamit váratlanul Lajos.

-Mondd meg Médykém Babának, hogy rosszul neveli a lányát. Én nem mondom, mert ha én mondanám, nem biztos, hogy udvarias lennék!