A lajtorja 208. 23.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

Emma Korotova egy éve dolgozott a Navynél, Solomon Curby ezredes asszisztense volt. Szlovák-lengyel származása némi előnyt jelentett, az Akadémián ugyanis senki nem tudta, hol van Szlovákia, s így bizonyos népszerűségre tett szert, azáltal, hogy bedobta a köztudatba. A lány a kantinban szedte fel Louist. Nem sokkal azt követően történt, hogy odakerült. A jogi osztályon volt egyébként, a főépület mögött álló emeletes irodaházban.

Érdekes sztori. Ő szólította le a férfit. Egyszerűen odament, leült mellé a bárszékre és így szólt: hello, kolléga, meghívna egy pofa sörre?
Louis meghívta, beszédbe elegyedtek. Magyarország és Csehszlovákia szomszédsága, a két ország történelmi kapcsolatai rengeteg témát szolgáltattak. A beszélgetést, amit a kantinban kezdtek el, folytatták kint a parkban. Szó, szó után jött, s egyszeribe csak észrevétlenül már a magánéleti dolgoknál tartottak, a szívügyeknél, s a férfi-nő kapcsolatoknál. Az öböl bejáratánál álló emléktábla előtt, ami az Akadémia alapításának évét jelzi, Emma így szólt Louishoz:
-Tudod nekem soha nem jöttek be a saját korosztályomba tartozó fiatal fiúk. Én – habozott – az érett férfiakat kedvelem. Well. Nem kenyerem a kertelés. Lefeküdnél egyszer velem?

Elragadó ruganyos mellei voltak felfelé forduló, rózsaszínű, bimbókkal, lapos hasa, s pihés, szőke öle. Louist Sirlyre emlékeztette. Lelkes volt az ágyban és érdeklődő. Első alkalommal elég visszafogottan viselkedett, később azonban kinyílt a csipája, és jó értelemben véve, gátlástalan, szertelen szerető lett.
Egy alkalommal, a férfi lakásán voltak éppen, szeretkezés után Emma meztelenül járkált fel-alá, nézegette a falon, a bekeretezett fényképeket. Az íróasztalhoz érve felfedezte azt a fotót, ami még annak idején, Csömörön készült. Levette, s Louis felé fordulva kérdezte: kik ezek? A családod?

Louis mögéje lépett, egyik kezével átkarolta a derekát, a másikkal a mellét fogta meg.
-Of course. Nézd csak. Ez itt a kerti székben balról, az apám.
-Szép szál ember. Jól áll neki a bajusz és a csokornyakkendő.
-Másik oldalon az anyám ül.
-Elképesztő. Jó húsban van. Erőt, és hitet sugároz a tekintete, az egész lénye. De lám, milyen nyugodt és kedves a mosolya!
-Közöttük ez a kislány, játék-babával a kezében, Baba, kisebbik húgom. Nyolc éves a képen.
-Nagyon szép kicsi lány. Mit csinálsz, hová kalandozik a kezed?
-Én mögöttük állok. Na, felismered, ki ez a jóképű fiatal fickó?
-Csak nem te vagy? Ne mán. Úristen! Ennyi hajad volt?
Louis felnevetett. Elvette a jobb kezét Emma köldökéről, s gesztikulálva, hadonászva magyarázta:
-Igen, itt még volt, csak később kezdtem kopaszodni.
-Visszatennéd a praclidat?
-Ja, persze.
Emma megjátszott durcássággal pörölni kezdett.
-Nem ott volt, hékám, kicsit feljebb.
-Oké! Ne izgulj. Mellettem jobbra Ica nővérem, ö a legidősebb testvérem.
-Elegáns, szép nő.
-Kicsit nagy az orra, és…
-Nem számít.So cute women így is!
-Ez meg – elakadt a hangja, aztán összeszedte magát – a bátyám, Dósa Jenő, akit Lacinak hívtunk odahaza. Hogy miért? Ne kérdezd, hosszú, majd egyszer elmesélem. Budapest ostrománál a Várban harcolt az egységével, s orosz fogságba esett.
-Hűha! Jóképű srác. Ha itt lenne, lehet, hogy nem te lennél a liblingem. Mikor szabadult a fogságból?
Louis eleresztette a lányt, háttat fordított neki, úgy válaszolt: Még mindig ott van, ha igaz. Illetve
-Illetve?
-Lehet, hogy nem élte túl Az, az igazság, hogy semmit nem tudunk róla.
Lezöttyent a fotelba, lehorgasztotta a fejét. Emma megperdült, odament hozzá, ölébe telepedett, átölelte a nyakát. Egy ideig így ültek. Nem szólt, de a férfi érezte, hogy rázkódik a válla a sírástól.

Később Louis elmesélte az ausztriai kirándulást. Megmutatta a fényképeket. A lány szótlan elragadtatással nézte végig a fotókat, néha egy-egy csodálkozó „ó” hagyta el az ajkát. Az egyiknél viszont megállt, hosszasan tanulmányozta a fényképet. Csoportkép volt. Szürke kanapén ül a család, középen Teréz, jobbról-balról a többiek. Rámutatott a felvételre:
-Ez az ősz hajú, kicsi néni itt, csak nem?
-De igen. Az anyám.
-Aki ott van a másik, a régi fényképen? Amit az előbb nézegettünk?
-Ühüm.
Emma sóhajtott, rámosolygott a férfire. – Elképesztő. Hány év telt el a két felvétel között?
-Cirka negyven.
Emma döbbenten ismételte: cirka negyven?
Ühüm.
-Hát – a lány kényszeredetten nevetni kezdett. – Látod, ezt teszi az idő.
Megcsókolta a férfit. –Jaj de buta vagyok! Ugye nem haragszol, hogy ezt mondom. Mikor mész át újra? Jövőre? Most miért nem áll fel? Nem jól fogom?

Louis felvetette a fejét, felnézett. –Com’on baby. De igen. Hagyd csak ott, ha akarod. Türelem. Ja. Szóval két év múlva. Mennék előbb, de ők, odahaza Magyarországon csak két évenként kapnak útlevelet. – Kurtán felnevetett. –Ez van. Ezúttal Salzburgba készülök, oda hívom meg majd őket. De elég. Basta, ahogy az olaszok mondják. How about a beer? Nagyon szomjas vagyok. Velem tartasz? Átmegyünk a kantinba?
-Naná! De szerintem inkább a városba menjünk, a Jefferson streetre. Úgy bírom Annapolis főutcáját, annyira cool, a régies hangulatú színes házikókkal, apró, mini tornyokkal. Remélem – kuncogott – kibírjuk addig egymás nélkül, vagyis, tudod, mi nélkül….!

Louis heves mozdulattal eltolta magától. A lány megjátszva az elutasított, csalódott nőszemélyt, mintha színpadon lennének egy ócska komédiában a szőnyegre huppant. A férfi is szerepet játszott, ő most éppen a mérges ember volt. Felugrott. Kacagva hadonászott hosszú, csontos kezeivel. –Forget about it Emma! Neked mindig azon jár az eszed? Get up and let’s go!