A lajtorja 209. 24.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

Dósa Lajos Playboy magazint hozott Amerikából pesti unokaöccsének, Jenőnek és a National Geografic néhány új számát. A srácot elsősorban az előbbi érdekelte. Abban a korban volt. Eszébe jutott otthoni csaja, egy rámenős, tizenhat éves. –Megmutatom ezeket a bitang jó meztelen fotókat. Vajon mit szól majd hozzá? –De – meditált magában – kéne valami olyasmi, ami csajoknak való, amiben fiúk is vannak, és erotikus jelenetek.

Látott lent a trafikban, Herbert és Traude háza közelében Sexy-t. Leugrott, egy áltó helyben belelapozott, még ott a boltban. Ez jó lesz – gondolta. Megveszem és hazaviszem
Minden kétséget kizáróan voltak benne izgi képek. A hátlapon lévő fotón például fiú és lány állnak meztelenül a rózsalugasban, félig egymás felé fordulva. Fiú keze a lány melle alatt, lány keze a fiú combján. Nagyon kulturált, esztétikus felvétel volt.
.
Jó is lett. A lány megnézte. Szája elé kapta a kezét és így kiáltott fel: beszarás, ez nem igaz! Mekkora f van ennek a csávónak!

A trafikos-nő roppant kedves középkorú hölgy volt. Jenci hamar rájött, hogy Ausztriában nincsenek nénik, ott csak hölgyek vannak. Mind elegáns és nyugati. A srác köszönését sűrű grüss- gottozással fogadta. Kifaggatta, honnan jött, s amikor megtudta, hogy Magyarországról, csupa csöpögő részvét és jóindulat lett. Istenem! Jóságos széles képén átszellemült mosoly ragyogott fel. Szapora szóval magyarázott valamit arról, hogy ő bizony kész bármiben segíteni, bármit megtenni, ha kell, és izé, csak szóljon. A srác félig értette, félig nem a szózuhatagot. A hölgy először németül szólt hozzá, de az „ich verstehe nicht”-re, amit azonnal megkapott, átváltott angolra. Jenő angolul sem tudott sokat, de azért azt kihámozta a sűrű helpezésből, hogy segíteni akar, minden áron, akár esik, akár fúj. –Ó szegény, szegény, kicsi fiam! Rab országból jöttél, a vasfüggöny mögül. Mondd, mit tettek veled, és a családoddal ott a kommunisták? Ó, ó, ó!

Jól elbeszélgettek, bár alig értették egymást. Jenci reggelente Lajcsi bátyja kérésére beugrott friss lapokért, grüss gottozott ő is, megnézte a szex-lapokat, s beszélgetett a nénivel.
No, aztán egyszer, tényleg szüksége lett volna arra a bizonyos segítsége. Mert mi történt. A család bement a városba. a Mozart Platzra kávézni. Jenő futni volt, nem tartott velük. A futásból hazaérve Herberték házához, bosszankodva konstatálta, hogy nincs nála kulcs. Most mit tegyen? Eszébe jutott az aranyos, kedves, segítőkész trafikos-néni. Legott beszaladt, hát hozzá, s kézzel-lábbal magyarázva elmondta, mi az ábra.

-Tetszene tudni adni tíz sillinget? – kérdezte
-Mire kéne?
-Taxira, – magyarázta. -Hogy utánuk menjek. Mert itt a város szélén nem jár semmi. Kölcsönbe, persze, még ma megadom!

A trafikos-nő jóindulattól csepegő képe egy szempillantás alatt megkeményedett, Lefagyott róla a nyájas mosoly rendesen.
-Pénzt sajnos nem tudok adni. drága fiacskám. Ja. De. Csöngess be a szomszédhoz, a kutyás házaspárhoz, hátha van kulcsuk a Herbert házhoz. Vagy esetleg ők adnak pénzt.

A fiú pislogott. –Hát, igazán, nagyon köszönöm.
-Szívesen. Örülök, hogy segíthetek. Grüss Gott, kedves gyermekem, az Úr áldjon meg téged, s a minden szegény, szerencsétlen rabláncra fűzött magyart!

Ifjabb Dósa Jenő ettől a naptól kezdve szentül meg volt győződve arról, hogy a nyugati emberek szíve nyitott, lelke emelkedett, segítőkészségüknek nincs határa, feltéve, hogy nem kerül pénzbe.