A lajtorja 212. 27.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

A Hotel Kobenzl teraszán beszélgettek a hegy tetején. Alkonyodott, a Nap, óriásira nőtt korongja izzó sugaraival vérvörösre festette nyugaton, a Salzach folyó felől az eget.
-Tudjátok miről híres ez a szálloda – kérdezte Dósa Lajos huncutkodva a többiektől. Lustán elterpeszkedett a kényelmes, fonott széken, asztal alá nyújtotta hosszú lábait, és, mivel nem érkezett válasz, csak a kérdő tekintetek meredtek rá, maga válaszolt a saját kérdésére,
-Ez Nixon elnök resident hotelje, itt szállt meg, amikor pár éve Ausztriában járt!
Jött a pincér, hozta az étlapokat.

-Takarjátok le az az árat – nevetett rájuk, amikor észrevette, hogy Maci, nem az étel-listát nézi, hanem a másik oldalt. –Nem számít, mennyi. Rájöhettetek volna mostanra.
Maci a fejét csóválta. –Rettenetes. Ez például mi a fészkes-fene? Ráksaláta? Tökfejek. Magyar pénzben több, mint negyvenezer forint!
Lajos felcsattant. – Jól van, na! Annyi, amennyi! Komolyan mondom. Nézzétek, én borjúsültet rendelek! Gyerünk, válasszatok ti is valami, finomat, drágát!
-Frászkarikát – tiltakozott a nővére. –Hogy te mekkora tökfej vagy Lajcsikám! Csak nem képzeled? Én juszt is omlettet fogok enni!

Dósa Jenci úgy érezte álmodik. Forgott vele a világ. Egy másik életbe, számára ismeretlen, meseországba csöppent. A régi elmaradt tőle, messze volt, sok ezer fényévre. Szabadnak, gazdagnak boldognak érezte magát, mintha ő is egy „igazi” nyugati ember lenne, mint a nagybátyja.. Csodálatos helyeken jártak az elmúlt napokban, csodálatos, meseszerű dolgokat láttak. Salzburg, a Hohensole-vár, a Mozart Platz, a Mirabell kastély a Salzkammerguti tavak, Wolfgansee, Attersee, Mondsee, Az utcán nem kellett körbe lesni, hallja-e valaki, amit mond, vagy, a háta mögé nézni, követik-e ? Mindent kimondhatott, akár világba’ kürtölhette, hogy elege van a Kádár rendszerből, le vele a francba – senkit nem érdekelt. Mindent megvásárolhatott, amit csak szeme-szája megkívánt. Lajcsi bátyja az alkalmat leste, hogyan járjon a kedvében. Lám tegnap is, lelkendezett magában. Egy pillanatra állt meg a sportbolt kirakata előtt, hogy megnézze azt a drága, különleges Slazenger teniszütőt, nagybátyja már húzta befele a boltba: gyere Jenőkém, vegyük meg.

Pincérek hada nyüzsgött körülöttük, lesték minden kívánságukat. Az egyik a megrendelt italokat hozta, a másik a terítéket, a harmadik hamutálakat. Lerakták elébük a tányérokat és az ezüst eszcájgot, a damaszt szalvétát. Jenő bámult. Elképedve stírölte. – Mi ez a sok kés, villa, kiskanál? Felvett az abroszról egy különös formájú halkést. Életében nem látott még olyat. Felemelte, forgatta. Lajcsi rászólt: tedd le Jencikém, mindjárt itt terem a pincér. Alig, hogy kimondta már ügetett is feléjük a süppedős vörös szőnyegen az egyik libériás. Megragadta a Jenő kezében lévő evőeszközt, sűrű bocsánatkérések közepette elvette, elszaladt, de már robogott is vissza egy másikkal.
-Mi volt ez?
Lajos jót mulatott. –Azt hitte, kifogásolod, hogy tartod elég fényesnek! Com’on Jenőkém! Ne nyúlj az eszcájghoz, jobb helyeken nem szokás babrálni, félreértik!

A szemben lévő asztalhoz fiatal nő telepedett le társaságával, karcsú, nyúlánk, elegáns jelenség. Lajos odapillantott, ott felejtette a szemét.
–Ha erre a nőre egyszer az Isten engem rásegítene, öt évet elengednék!- jegyezte meg
-De Lajcsikám! – kiáltott fel Maci. – Öt évet? Nem sok az?
-Nem az enyémből, hanem az övéből. Ő a fiatalabb!

Pezsgőt, és konyakot ittak vacsora után. A zenekar ismert melódiákat játszott. Régi dolgokról esett szó. Apu, Anyu, a család, rokonok, barátok. A sok kilátástalan szélmalomharc. Óriások keze tologatta őket, tehetetlen bábokat a sakktáblán. A bukás, amiről nem tehettek. A háború, az oroszok. A cserepekre hullott világ. Zsámbok és Csömör, ifjúságuk e két fontos állomása felkísértett az éjszakában. Éjfél után indultak haza. Lajosnak fergeteges jó kedve volt, énekelt, bolondozott, és a kacskaringós, meredek szerpentinen padkától padkáig szlalomozott a kocsival. A nagy, lomha Mercedes engedelmesen követte a sofőr kormány-mozdulatait. Maci és Baba sikoltoztak.
-Jaj, jaj, lefutunk az útról, ne csináld! Annyit ittál Lajcsi! Még a végén felborulunk!
-Ne féljetek! – nyugtatgatta őket, hátra nézve, hátra könyökölve. Egy kézzel fogta a kormányt, jobbra, balra huzigálta.
-Jaj, jaj, jaj! Be vagy rúgva, Lajcsikám!
-.Persze, hogy be vagyok, az lenne a meglepő, ha nem lennék! De figyeljetek. Én így berúgva is ki tudok kerülni egy gyufaszálat. Nézzétek csak. Ott egy darabka ág – mutatott előre. – Ráhajtok a baloldali kerékkel! Most! Látjátok? – A következő pillanatban halk reccsenés hallatszott, ahogy a hangtalanul suhanó autó eltrafálta az arasznyi faágat.
-Jó, Lajcsikám!Jó! Inkább elhisszük! – kiáltotta Baba remegő hangon. –Jaj! De könyörgöm, mindenre, ami szent! A kedvemért vezess kicsit óvatosabban!

Másnap, délig aludtak. Maci ébredt először, borzas hajjal, pongyolában kitámolygott a konyhába, feltette a kávét. Nem sokkal később Lajos is felkelt, pisilt, majd kibontott magának egy sört. –Ma pihenőnapot tartunk – mondta a nővérének. –Elmegyünk Hellbrunnba, megnézzük a Wasserspielt! Az ám csak a kaland, majd meglátjátok!
Pár perc múlva megjelent Jenő. Pizsamában volt, álmosan dörgölte a szemét. Kinézett az ablakon. A Nap éppen kezdte felszippantani a terpeszkedő ködöt.
-Ki az, az Endre Lajos?– kérdezte. – Tegnap annyit emlegettétek. Rokonunk?