A lajtorja 213. 28.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

Lajcsi csuklóján volt egy érdekes, modern, digitális kijelzővel rendelkező aranyóra. Jenőnek tetszett, gyakran rajta felejtette a szemét. Amikor, belefáradtak a sok, pörgő, forgó szerkezet, fűrész-üzemek, malmok és a közöttük kopácsoló, fát vágó, kocsit, lovat hajtó, tehenet fejő emberkék nézésébe, amelyeket a szeszélyen kanyargó, mesterséges sziklákról alázúduló patakok, folyócskák sodra működtetett, s leültek a hatalmas ősparkban egy padra pihenni, Lajos lecsatolta csuklójáról, s odanyújtotta neki. –Látom, hogy tetszik! Neked adom!

Az óra ma is megvan. Ifjabb Dósa Jenő, nagyapjának ezüst-dobozában tartja. Apipi 30 éves jubileumára kapta kollégáitól, barátaitól, Eredetileg dohánytartó szelence. A nevek, illetve a hozzájuk tartozó aláírások finom cizellált betűkkel bele vannak vésve a fedelébe. Ott van Jencs Árpád és Jencs József neve is, akik Zsámbokon a Dósa sír mögötti kriptában nyugszanak. A Dósa gyerekek jóba’ voltak a Jencs gyerekekkel, sülve, főve együtt voltak, együtt jártak át a Schell kastélyba teniszezni, és a kerti mulatságokra.

-Szeretnék összehozni két év múlva Rómában egy Dósa-család találkozót – mondta Lajos. –Írtam Emmynek. Mielőtt ide utaztam volna, megérkezett a válasz. Szeretettel vár minket, felajánlotta a lakását. Nála lakhatnánk Rome Süd-ön, a viale Portuense közelében, szemben az EUR-ral!
-De Lajcsikám! – kiáltott fel Maci – ez még úgy is tenger pénzbe kerül, ha Emminél lakunk. Ennyi ember. Gondolj bele. Itt vagyunk mi, a szűk család, öten vagy hatan. Aztán a Józsiék. Utána számoltál? Minimum 12 fő! Vagy tizenöt, ha mindenkit…
-Ne törődj vele – nevetett Lajos. – Én fizetem!
Baba ábrándozva mondta: ó Róma. De jó lenne egyszer tényleg eljutni Rómába!
Jenőke is megszólalt. Lelkesedett az ötletért. – Klassz Lajcsikám! És tudod, mi van? Két év múlva saját kocsival hajtok le Rómába, az ám. Már tíz éve be van fizetve a Merkúrnál egy Trabant, jövőre lejár az izé, és megkapom. Ismered te a Trabantot? Pöpec kis autó. Az NDK-ban gyártják. Százzal tud menni, ha nyomja az ember a gázpedált. Belevágom magam, ledöngetek az Adriára, Zadarból komphajóval Ancona, Aztán át az Appennineken, nyomatom ezerrel, Rómáig és a Circumvallazionén…
Lajos felemelt kézzel jelzett megálljt. –Com’on Jenőkém. –Forget about it! Van egy közmondás. Aki nagyot akar fingani, az beszarik!

Otthon, jócskán éjfél utánig beszélgettek, de csak ketten, a lányok, Maci, Baba elmentek aludni. Lajcsi sört ivott, Jenci konyakot. A fiú néha az órára pislogott, Szent Habakuk, mondta magában. Hogy fogok én holnap reggel futni? Az alapos napi testedzés létfontosságú volt számára, fizikai értelemben. Rosszul volt, minden baja volt, ha nem futott eleget. Sehogy, törődött bele, ahogy telt az idő. Nagybátyja a munkájáról mesélt, a sok új, érdekes dologról, találmányokról, újításokról, amelyek befutnak hozzá a Navy könyvtárába. Mesélt az űrkutatás legújabb eredményeiről, szatelitek fellövéséről, laser fegyverről, távirányítású repülőgépről, önjáró, hidrogénnel hajtott autókról. Jenő nagyokat pislogott, álmos volt. Sűrűn kortyolt a poharából.

-De nem csak technikai dolgok vannak – folytatta Lajos – hanem meghökkentő természettudományos felfedezésekről is kapok anyagokat. Tudod, hogy táplálkoznak a legújabb kutatások szerint például a koalák? Nagyon érdekes. Vagy, hogyan vadásznak Afrikában az oroszlánok?
-Azt mindenki tudja – mondta Jenő. –Csoportosan támadnak a zebrákra.
-Igen, a szavannán. De erdős területeken máshogy csinálják. Felmásznak a fára, s a faágon kuporogva lesik a prédát.
Jenő letette a poharat. Felélénkült. Kezdett átlendülni a holtponton.
-Képtelenség. Az oroszlán nem tud fára mászni.
-Dehogynem. A National Geographicban van egy cikk, oroszlánok a fán. Az egyik képen látszik, hogy ugrik rá az oroszlán a faágról a szarvas hátára.
-Nehezen tudom elhinni.
-Pedig elhiheted. Mondok én neked olyasmit, ami nem igaz? –Nevetett, előre hajolva barátságosan megütögette a fiú kezét. –Tudod, mit? Előfizetek neked a National Geographicra. Elküldöm pesti címedre a legutóbbit, az oroszlánost is.
Így lett. Dósa Lajos haláláig küldözgette Budapestre a Szilva utcába a népszerű tudományos magazin frissen megjelenő számait.

Ezen az estén szóbahozta Dénes ügyét.
-Otthoni barátomnak, Roveti Dénesnek. Puerto Rico-n van runche. Nagy területen fekszik, szarvasmarhákat tart. Kikötő, vitorlás-hajók, teniszpálya, szép nagy ház Keres valakit, egy megbízható, hozzáértő személyt direktornak. Téged ajánlottalak. Pontosabban ő kért meg, hogy szóljak neked róla. Kint élhetnél Amerikában, egészen más perspektívák nyílnának meg előtted, mint otthon, Magyarországon. Sok pénzt keresnél, bejárhatnád a világot.
-Jenci tűnődött. – Jól hangzik, egy baj van csak.
-Mi az?
-Van egy lány. A legjobb barátom húga. Marynek hívják.
-Értem. Te tudod. Think about it. Gondolkozz azért rajta.

Hallgattak. Nagyon késő volt már.
-Gyere Jenci, feküdjünk le – mondta Lajos. – Lassan hajnalodik.
-Kérdezhetek valamit Lajcsikám?
-Persze. Bármit.
-Mondd, voltál te néger nővel?
-Ó, hogyne. Nem is eggyel.
-És? Milyenek az ágyban?
Lajos felemelte a hüvelykujját. –Nagyon jók, Jencikém. A legjobbak. De most már tényleg aludjunk! Én megyek, bebújok, csak még megiszom a sörömet