A lajtorja 215. 30.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

Dósa Ancinak American Express Credit Cardot küldött nászajándékba Lajos.
-„Ancikám” – írta a kísérő levélben – „sok boldogságot kívánok Nektek, utazzátok be Európát. A kártyának nincs felső határa, annyit költhettek, amennyit akartok. Érezzétek jól magatokat.”.
A fiatal pár úgy döntött, hogy Olaszországba mennek. Régi vágyuk volt. El is utaztak, annak rendje módja szerint, bejárták körben a „csizmát” , voltak Velencében, Rómában, Nápolyban, Salernóban, Palermo-ban, A Földközi tenger felőli oldalon mentek lefelé, és a másik, az Adria felőli oldalon jöttek vissza, Az út során mindenütt kempingeztek. Pici, kétszemélyes „kutya”sátorban aludtak, spiritusz-főzőn főztek, gumimatracon ülve étkeztek. Anci nem akarta feleslegesen költeni nagybátyja pénzét. Az egyik városban azonban egyszer, ahol megálltak körülnézni, talán Ravenna volt, s már visszafelé jöttek, azt mondta Tóninak, egy elegáns étterem bejárata előtt: „na most akkor azért ebbe itt bemegyünk, jó? Farkas éhes vagyok, s szeretnék végre, két hét után széken ülve enni”. Az ifjú férj nem ellenezte, így hát lecsüccsentek a tengerre néző terasz kellős közepén, rendeltek, s jóízűen ettek ittak. Alkonyodott, a víz lent, a gáton túl, olyan volt, mint az opál. Vagy, mintha ólomüvegből lenne, amelyikre hátulról esik rá a fény. Anci Frascatit ivott Tóni vino rosso-t

-Perfavore pagare – intett Anci a személyzet felé úri gráciával, amikor befejezték és a fizetésre került sor!
A pincér hozta a számlát. Diszkrét mosollyal, ahogy az Itáliában illik és szokás, becsúsztatta a cetlit a szalvéta alá. Magukra hagyta őket, de pár perc elteltével visszatért, s szolgálatkészen, kissé előrehajolva megállt az asztalnál. Anci előhalászta az amerikai hitelkártyát, jelezte, hogy azzal fizet. A fickó, barna, zömök, tipikus kis olasz, elvette, s rövidlátó szeméhez tartva, rácsodálkozott.
-Bella. Morto bene.
-Mi a baj? Nem jó? –kérdezte Anci kissé idegesen.
-De igen, biztos! – jött a vontatott válasz. Úgy fogta a kezében, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat. –Pronto. Csak egy pillanat, Signorina. …
Elszaladt vele, bement az épületbe.
Tóni, Ancira nézett. Nevetni kezdett. –Túl topisak vagyunk, na. Nem érted? A fickó kajakra azt hiszi, hogy loptuk!

Visszajött. Csupa megtestesült alázat volt az egész ember. –Scusi. –Latinos temperamentummal szabadkozott, három úját összecsippentve, hevesen gesztikulált. – Félreértés, ne haragudjanak. Minden rendben van, köszönjük, hogy nálunk vacsoráztak, óh, mille. mille grazie. mille.

-Na, látod – mondta Tóni, átkarolva neje vállát. –Most akkor igazam volt, vagy nem volt igazam! Meglátta a te úttörő-áruházas pólódat, az én vörös-október ruhagyáras szakadt farmeromat. Szemügyre vette a Trabantunkat odakinn. Szerintem életében nem látott még papundekliből készült autót. Fingja nincs, honnét szalajtottak minket. Nem illettünk bele a képbe, az amerikai Credit Card-al. Ennyi.
Jót nevettek a dolgon. Évek múlva családi sztori lett a „lopott” hitelkártya története.