A lajtorja 216. 31.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

Jenci a hegy tetejéről pillantotta meg a tengert. Akkor látta életében először. Para volt az egész szürkés-kék köd terjengett a látóhatár szélen. Megállt egy parkolóban, kiszállt a kocsiból, nyújtóztatta elgémberedett tagjait. Mi az ott? Felhő? Jé, csak nem? A tenger lenne? Ilyen a tenger?

Rijekában a kikötőben még mindig csak valami szürke, lötyögő, unalmas tócsa volt, egyáltalán nem tűnt tengernek, hiába áztak benne óriási tengerjáró hajók a fenekükkel, fejük felett égbenyúló sárga hajó-daruk. Fejest ugrott a kempingben a híres, part-közeli szikláról. A tenger nem akart tengerhez méltóan kék lenni. Sósnak viszont elég sós volt. Szájába vette és kiköpte. Másnap, Opatiában látta meg igazi arcát. A sziklák alatt, a paloták tövében, ott, ahol a lány szobra van a sziklán a part mellett,, akit megevett a cápa, zöld volt, és átlátszó, csiszolt kristály, a távolban, ellenben mélykék, mint a tinta. Két szálloda közt leereszkedett az ösvényen, ledobta a ruháját, s beleugrott az érkező hullámba. A hullám nekicsapódott a sziklafalnak: porcukorszerű csillámmá változott.

Két napot szánt Rijekára és Opatijára. Nagyapja, Apipi Fiume ként, és Abbáziaként emlegette őket, amikor mesélt róluk. Jenci visszaemlékezett nagyapja történeteire, csodálkozva szemlélte az egykori Abbázia pompás palotáit, a pálmákat. olajfákat, s a többi húsos-levelű szubtrópusi növényt. Katona-nótákat énekelt Apipi, a HÉV megállótól jöttek visszafelé. „Fújja a szél fújja, haza felé fújja, harminckettes öregbakák mennek szabadságra” Ilyennek látta ő is? Hol vette vajon a Raffaello festményt, ami gyerekkori emlékei szerint, Mamika feje felett függött a Teréz-ligeti családi ház hálószobájában: Madonna, karján a kis Jézussal? Melyik utcában volt a bolt, megvan-e még?

Rengeteg pénze volt A Lajos bátyjától kapotthoz kiváltotta a turista–keretet pluszba’. És rengeteg ideje is. nem kellett sietnie. Kényelmesen, autózgatott lefelé a tengerparti belső úton. Mintha hintában ülne, kanyar jobbra, kanyar balra, a benyúló, kisebb-nagyobb öblök között. Szédült. Bal kéz felől hófehér sziklák. Szikla szikla hátán, jobbról az Adria mély-kék, szinte fekete fényes tükre. Senj-ben megállt pihenni. Végigsétált a kikötő széles macskakövein. Melege volt, hétágra sütött a nap. Levetkőzött, és megfürdött egy hajó mellett. Csinált néhány felvételt. Elküldöm Lajcsi bácsinak, mondta magában, hadd lássa, merre járok.
Sötét volt, mire elérte Zadart. A kemping zsúfolásig, de azért talált magának egy jó kis sátorhelyet, közvetlenül a sziklafalnál. Felállította a sátrát, s visszament a placcra, a kemping-bárhoz. Kért egy sört a csapostól. Jól elboldogult az oroszból-szlovákból álló keveréknyelven. –Jeden pivo proszim. Dakujem pekne. Ócsiny harasó. –Ennyi hasznom azért van a zakopanei és a chopoki síelésekből, rötyögött magában.
Egyedül utazol- kérdezte a pultos srác angolul. Körülbelül egyidősek voltak.
-Aha!
-Az nem jó. Miért nem csajjal?
-Mert izé. Így alakult. Olaszországba megyek, izé. Családi találkozó.
-Értem. De oda pláne nővel kell menni.
-Mert?
A csapos nevetett. –Mert. Olaszba’ csak apácákat találsz tesó, ha, ha, ha.
Közben, ahogy így társalogtak, motoros bárka állt be a kikötőbe. Olaszul beszélő srácok, lányok ugráltak ki. Énekeltek, gitároztak. Ó sole mió. Arrivederci Roma. Érkezésükkel egy csapásra mediterrán hangulat költözött a félsziget pinea-fenyői közé. Sebbel-lobbal felrohantak a vendéglőbe, vásároltak néhány palack vörösbort, s kacagva, dalolva, kiabálva vissza a hajócskára. Füstöt köpve beindult a motor, eloldották a köteleket, s irány a túlsó part, ahonnét átruccantak. Fél óra sem telt el, hatalmas vihar csapott le, zengett, zúgott, csattogott, sistergett, majd’ elvitte Jenő sátrát a szél. A srác kint állt a sziklafalon, belefúrta tekintetét a kavargó feketeségbe. Vajon mi lett a bárkával, s utasaival?- tűnődött. Túlélték?

Másnap ferry boattal áthajózott Anconába. Reggel indult a komphajó, s alkonyodott, mire kikötöttek. A fedélzeten fiatal francia párral ismerkedett össze. Erős szél fújt, nagy hullámokat vetett az Adria, kapaszkodva lehetett csak közlekedni a hajón. A francia fiú, tengeri-betegség ellen, pezsgőt hozott a hajó-bárból, azt szopogatták, körbeadva a palackot. A lenyugvó nap hátulról világította meg a várost, a házak, tornyok sziluettjei fekete, tetejükön vörös lánggal izzó színpadi kulisszaként vették körbe a kikötőt. Jenőt másnap, amikor felkelt, s meglátta világosban, elbűvölte a kemping. Ligetes, pálmafákkal, pineafenyőkkel övezett, kavicsos part-rész uralta a kicsiny strand előterét. Még soha nem látott olyan gömbölyű, fényes, fehér köveket, s olyan átlátszó, tiszta vizet, mint itt. Úszott egy jóízűt, aztán felfrissülve kocsiba vágta magát, s két üveg helyi vörösborral az anyósülésen nekivágott a hosszú, kacskaringós útnak, ami átszeli a Pireneusok hegyláncát.