A lajtorja 217. 32.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

Castioglionéban belefutott egy tüntetésbe. A városka főtere előtt, mielőtt még bekanyarodhatott volna, megállította a rendőr. Előre felé mutogatott, s karattyolt valamit olaszul, amit Jenő nem értett, de látta, mi készül a túloldalon. Vörös zászlókat lengető, kiabáló, jelszavakat skandáló emberek közeledtek a rendőr-sorfal felé. A sötét-kék ruhás, csizmás-kandúr benyomását keltő fakabát megint mondott valamit. Összecsippentett ujjaival hadonászott a srác orra előtt – Capito? Látva, hogy nem érti, intett:”kövess!” Elé állt a kocsijával, bekapcsolta a villogó kék-fényt, és a szirénát. Szirénázó rendőrautó kalauzolta ki Jenőt a városból. Meg se várta, hogy a fiú megköszönje, előrenyújtott kézzel mutatta az irányt, merre tovább.

Három órával, s fél üveg vörösborral később elérte a csizma másik oldalán a Róma-Nápoly autópályát. A felhajtónál fiatal apáca-lány integetett, stoppos volt, Rómába akart eljutni. Felvette. Megkínálta vörösborral. A lány nem utasította vissza, felváltva kortyolgatták az üvegből. a fanyar, jó meleg vino rossót. Angolul társalogtak. Elég simán megértették egymást. A lány mondott valamit, ami nagyon érdekes volt Jenő számára.
-Soha ne vegyél fel Olaszországban autóstoppost, különösen apácát ne! – nevetett rá. -Jenő értetlenkedő tekintetét látva, folytatta.
-Sok a rablótámadás mostanában. Fiatal csajok apácának öltözve megállítják a külföldi rendszámmal érkező autókat, fegyver rántanak, s kirabolják az utasokat. De lehet, hogy szakállas, szőrös férfiak, apáca-szerelésben. – Jóízűen nevetett, s félrehajtott fejjel, oldalról nézett át a másik ülésre.
-Te rabló vagy? – kérdezte a srác. –Nem látom a szakálladat! – Ő is nevetett. Nagyon vicces szitu volt.
-Ó, dehogy. Én tényleg apáca vagyok, és én nem borotválkozom. – A „really” szót használta a „tényleg”-szóra.

Sok mindenről beszélgettek a dögletesen hosszú úton. Elviselhetetlen forróság uralkodott a kocsiban, sűrűn kortyolgattak a boros-flaskából. A lány elmondta, hogy Itália szerte tüntetések zajlanak a növekvő infláció miatt.
-A bérek alacsonyak, az árak magasak – magyarázta. – Sok családnak már nem igen telik második kocsira!
-Másodikra?
-Na igen, A férjnek ugyebár általában van egy nagy autója, például egy Alfa Rómeó, vagy egy BMW, az asszonynak pedig egy kis Fiat ötszázasa. Nyáron autót cserélnek. A csaj a bambinókkal leköltözik a tengerpartra, ők elviszik a nagy autót, a férj pedig hétvégéken a kicsivel megy le hozzájuk vikkendezni.
-Na ne! Szórakozol velem?
-Mert?
-Mert nálunk, Magyarországon, csak a gazdagok tudnak kocsit venni – csattant fel Jenő – Egyet, maximum, az is Trabant, Wartburg, Skoda, vagy a menőbbeknek Zsiguli, s nem Alfa Rómeo. Ezért vagytok ti olaszok beindulva? – Szó szerint így hangzott a szájából: „beszarva”.

-Wartburg, Trabant, Skoda? Mik ezek? Komoly?- csodálkozott a kis apáca lány. Felvonta szemöldökét. Szép szeme volt és szép szája. Szép volt az egész kis nő, fekete apáca-ruhában, fehér fityulával a fején. –Persze, ti ott szovjet elnyomás alatt nyögtök, ugye?
-Hát ja. Így is lehet mondani.
Előzték őket, Jenőnek figyelnie kellett a tükröt. Szép ez a lány, mondta magában. Kár, hogy a bő fekete lebernyeg alatt nem lehet kivenni a mellét. Biztos klassz melle van. Kár, hogy apáca!

A pályatesteket elválasztó sávot virágzó, hófehér leander sövény szegélyezte. Enciánkék, azúr égbolt borult az izzó tájra. A hőségben, folyócska reszkető tükörsima tükrének tűnt elől az aszfalt. Mielőtt elérték a circumvallazione-t, az apácalány jelezte, hogy ő megérkezett, és kiszáll.
-Én itt jó vagyok – mondta a leállósávban Jenőnek. –Te meddig mész?
-Rome Sud.
-Óh, az messze van. Meg kell kerülnöd az egészet. Most észak-keleten vagyunk!

Kiszállt, búcsút intett. Jenő ezt követően órákon keresztül autózott az elkerülő gyűrűn, legalább is neki óráknak tűnt a hátralévő út. Már kétszer körbeautóztam ezt a nyavalyás, rohadt várost, füstölgött magában. A következő kihajtónál lemegyek, döntötte el, akármi van! Így is tett. Hamarosan egy ismeretlen, óriási városrészben találta magát. A térkép segítségével próbált tájékozódni. Kiderült, Róma északkeleti régiójában van a Trabantjával.
-Na tessék – mérgelődött. –Nem megmondtam, hogy kétszer jártam körbe?
Visszafordulni már késő volt. Elhatározta északkelet felől átlósan áthajt Rómán. Nem tudta mire vállalkozik. Ezerszer tévedt el, ezerszer állt meg kérdezősködni. Az olaszok aranyosak, segítőkészek. Hadonásztak, kiabáltak, küldözgették mindenfelé. Volt, aki az ellenkező irányba küldte, semhogy egyszerűen azt mondta volna „ne haragudj, nem tudom”, de találkozott olyan autóssal is, aki megállt, megfordult, elé állt, s kivezette a főútvonalhoz.

Esteledett, mire elérte a Viale Portuense-t. Megállt egy helyen, beazonosította a helyszínt. A via Lougi Angeloni-t kereste. Hurrá, mondta magában, most már meglesz. Buzgón böngészte a térképet: itt balra, aztán jobbra, és még egyszer balra, oké. Egy játszótér mellett parkolt le. A térkép szerint ott volt, megtalálta, de nem látta az utca-névtáblát a sarkon. Néhány fiatal lány, szőkék, talán négyen voltak, csinosak, cserfesek, 15-16 évesek, beszélgetett a kocsitól pár méterre. Szemügyre vették a Trabantot, s utasát, a fehér farmeres, piros pólós srácot. Nevetgéltek, széles mozdulatokkal gesztikuláltak. Angolul kérdezte őket: „nem tudjátok melyik itt a Lougi Angeloni utca? A 4-s szám?”
A lányok idétlenül vihogtak. –Itt van, la – mondta az egyik kis szöszi, s felmutatott az utca-név táblára. –Látod? Pont a sarkon állsz. Ez a ház, a Via Lougi Angeloni quatro!