A lajtorja 218. 33.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

Hulla fáradt volt. Reggel nyolc órakor indult Anconából, s tizenkét óra szakadatlan autózás után este nyolcra érkezett meg úti céljához. Felment a lépcsőn az első emeletre, becsöngetett. Nénikéje futott ki ajtót nyitni, össze vissza csókolta.
-Gyere csak be. gyere, Isten hozott Tedd le itt az előszobában a csomagodat. Lajos bátyád már vár téged. Baba, Maci, Józsi, Ike viszont csak a jövő héten érkeznek. Főztem neked finom, forró tyúklevest. Kérsz előtte hideg sört? Vagy vino bianco-t innál? Van behűtve nagyon finom Frascatim. Innen való a közelből. Ez a rómaiak híres fehér bora! Szomjas vagy szegénykém, ugye?

A szóáradat bent a szobában is tartott, Emmi néni mondta, csak mondta: jól utaztál, mi volt az úton, merre jöttél, ettél valamit útközben, eleget ittál, ó kicsi fiam, mamma mia, nagyon meleg volt ugye?
Lajos összeölelkezett a sráccal. Jól vagy Jenőkém? Igen. Minden rendben otthon? Igen, persze. Emmi kiszaladt a levesért a konyhába. Jenő közben az ablakhoz sétált. Pompás kilátás nyílt, a Teverén túli városrészre, az EUR-ra. Még világos volt. Bíborfényben ragyogott a „sajtház” az alumínium kupolás templom, és a többi, hipermodern épület. Jenő hallott róla, hogy a negyedet Mussolini építtette, még 1938-ban, s eltűnődött. „Ezek tudtak valamit”Száz évvel megelőzték a korukat”

Jött a leves, nagy pléh-tálcán hozta Emmi. –Gyere csak Jencikém, ülj le!
Letette a tálcát, Jenő leült az asztalhoz, s azzal a lendülettel, ahogy leült, ölébe borította a forró tyúkhús-levest, rá egyenesen a vadonatúj, hófehér farmer nadrágjára. – Jaj, Jencike! Istenem segíts! –csapta össze kezét a nénje. Szűz Mária, Anyánk! Na, ne bánkódj, semmi baj. vedd le a nadrágodat, végül is itthon vagy, hozok neked egy másik tányérral, szerencsére bőségesen főztem, van egy egész nagy lábos leves, reggel óta várlak! Ugye nem vagy túl fáradt? Mert, ha megvacsoráztál el kellene valahova ugrani, csak ide a közelbe, Aqua Santáért, tudod, az Aqua Santa egy híres római gyógyvíz, aki issza, száz évig él, közel van a kút, óriási piazza, majd meglátod, pontosabban betonteknő, sok–sok kifolyóval tényleg csak tíz perc, capito? Ó, mamma mia, ugye megteszed, Szent Klára, imádkozz értünk, ugye elviszel minket?
-Jó, mondta Jencike – nem bánom, de én nem akarok száz évig élni!

Mentek mind a hárman, egyedül Emma néni, Emmi öreg lakótársnője maradt otthon. Vittek négy húsz literes ballont, tele lett vele az egész kocsi. Össze vissza kanyarogtak a Portuense negyedben. Nem volt könnyű Emmi nénivel autózni. Ő ült hátul az egyik vizes-flakon mellett, onnan mutogatta az utat hangosan kiabálva minden saroknál.
–Itt kellett volna balra menni – sikoltotta egy kereszteződésnél, s fejbe vágta Jenőt a retiküljével.
A srác úgy megijedt a váratlan inzultustól, hogy csaknem nekiütközött az előtte haladónak. Iszonyatos forgalom zajlott e késő esti órán, a budapesti, amihez Jenőn már úgy, ahogy hozzá edződött, kismiska volt ehhez képest. Mindenki dudált, mutogatott, a sofőrök egymásra kiabáltak a lehúzott ablakokon keresztül.
-Ott nem is lehetett balra menni – mondta rezignáltan.
-Miért nem?
-Mert kint van a jelző-tábla. Behajtani tilos.
Emmi néni gúnyosan kacagott. Három-három ujját összecsippentve mindkét kezén, hevesen gesztikulált.
-És akkor? Mit számít az? Egy ostoba tábla miatt kell ekkorát kerülnünk?

Jenő, ahogy tovább haladtak a gyilkos forgalomban, pánikszerűen rájött valamire. A rómaiaknak tényleg nem számítottak a szabályok. Sem a táblák, sem a lámpák, arra mentek, amerre gondolták. Benéztek az utcákba, a kereszteződésekbe, Jön valami? Nem jön, jó, akkor mi megyünk!
Ez nagyszerű vidult fel. Ezt én is meg tudom csinálni. Még az elemi, vad-autós korszakát élte.

Éjfél lehetett, mire odaértek. Jenő ekkor már sem élő sem holt nem volt, támolygott a fáradtságtól. A kútnál óriási tömeg tolongott, jó negyven percet álltak sorba’. Végül sikerült megtölteni a ballonokat. Elcipelték a kocsihoz, némi bíbelődés után bepakolták, s elindultak haza a Via Lougi Angeloni utcába, a Portuense negyedbe.
-Szent Klára megsegített, egész úton azért imádkoztam, hogy könyörögjön érettünk Jézushoz, a mi Urunkhoz. Istennek legyen hála!– mondta Emmi néni harsányan a ház előtt, mikor végre leparkoltak, és sűrűn hányta magára a keresztet