A lajtorja 219. 34.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

Másnap reggel kész programmal állt elő. Emmi. „Először elintézzük a bevásárlást Jencike, ugye jössz velem, segítesz, utána ki akarom porszívózni a lakást, ugye segítesz Jencike? Ó igen? Grazie tutte. Ebédre pastasutát csinálok, mi rómaiak azt esszük leves helyett, lesz rostonsült, marha felsálból, és saláta-tál köretnek. Mi nem eszünk a húsételekhez rizst vagy krumplit. Desszertnek parfé. Ebéd után sziesztázunk, itt Rómában kötelező a szieszta, ezt neked is meg kell szoknod, s ha felébredtünk. négy, öt óra tájban, amikor enyhül már egy kicsit a kánikula, irány a város, a Forum Romanum, a Capitolium, és a Fontana di Trevi”

Jenőt két dologgal lehetett sírba kergetni, az egyik a bevásárlás volt, a másik a porszívózás. Fogát szíva rábólintott :persze. Si. Capito. Bevásárolunk, porszívózunk. Rendben. De, bocsáss meg édes Emmi néni, én nem akarok sziesztázni, én nem vagyok római, a város pedig, már ne is haragudj, egy cseppet sem érdekel. Ugyanolyan, mint a többi nagyváros, rút, szürke, poros, unalmas, eleget láttam belőle tegnap, amikor Anconából jövet átszeltem. Utcák, házak, terek, semmi pláne, öldöklő forgalom, akárcsak Budapesten. Mutasd meg kérlek, hogy tudok innen lejutni az ostiai tengerpartra, én oda szeretnék menni, Rómát inkább hanyagolnám.

Ha a bevásárlás kínszenvedés volt Jencinek odahaza (na, nem mintha túl sokszor terhelték volna vele) mégannyira kínszenvedés volt Rómában, Emmi nénivel. Az egyik boltban kenyeret vettek a másikban tejet, a harmadikban húst, a negyedikben zöldséget. Látszólag céltalanul rohangáltak a viale Portuense-n lévő üzletek között.
-Mi ebben a ráció? –kérdezte Jenő egy idő után, kissé elkedvetlenedve. – Miért nem veszünk meg egy helyen mindent?
-Mert, hát itt ez olcsó, ott meg amaz, Jenőke. Vannak leárazások, azokat kell figyelni. Tudom, nálatok a cucializmusban, mindent ugyanannyiért adnak, de itt más a helyzet. Szerencsére –folytatta nagy lendülettel – mióta kitört ez az egész bolond inflációs mizéria, az olasz kormány sokkal nagyobb mértékben emelte a nyugdíjakat, mint ahogy az árak emelkednek, s így, mi, kisnyugdíjasok mindenképpen jól jártunk. Csak tartson örökké, Szent Kleofás imádkozz érettünk Istenhez, kérlek, mindenszentek nevében könyörgök. Uram, irgalmazz, add meg nekünk, segíts meg minket, és segítsd kormányunkat, az infláció megőrzésében!

Emmi néni férje, után özvegyi nyugdíjat kapott. Antonio Forziatti, tisztviselő volt valamikor a valamelyik közhivatalnál.
Karon ragadta a srácot. –Pronto. Ide még betérünk. Gombát, cukkinit, és padlizsánt akarok venni!
Padlizsánból csinálta a rántott húst, szabályosan bepanírozta, s bele dobta az olíva-olajjal teli, forró serpenyőbe. Alaposan megviccelte vele a pestieket. „Jobb, mint az igazi!”- áradoztak, mikor megtudták, miből van.
-De, tudnotok kell, –nevetett rájuk – hogy nálunk a gazdagok, nem esznek rántott-húst. Az igazi olasznak esze ágában sincs panírt enni hús helyett!

Hazafelé baktattak a telepakolt cekkerekkel. A nap, a háztetők felett bekukkantott az utcákba. Pokoli meleg lett egyszeribe’. – Változik a program – jelentette ki elégedetten. .- Tudod mit Jencike? A te kedvedért, nem bánom, kimehetünk ma délelőtt Ostiába!

A Cristoforo Colombo 20 km hosszú, 2 x 2 sávos autópálya, jellegű út, az EUR-tól indul, s Osztiában, a tengerpart előtt végződik. Jenci 95-el döngetett lefelé. Lajos bátyja mellette kifehéredő ujjakkal, mintha motorbiciklin ülne, görcsösen markolta a műszerfalat. 500-s Fiatok maradtak el mögöttük, Mercedesek, Audik, Alfa Romeok előzték őket. 15-20 percig tartott. Bámulatos gyorsan odaértek. A hosszú, 14 km-s partszakaszon kapuk sorakoznak egymás mellett. Jenő gyorsan be akart slisszolni az elsőn, Emmi néni azonban fejbe csapta hátulról és nagyot sikított: ne itt! Lépésben hajtottak tovább, előttük autó, mögöttük autó, mindenütt autó. Az olaszok nyomták a dudát, mint süket a csengőt. –Ne Jencike, ne! Menjünk tovább A hetedik kapuig vitette le a kocsit.
-Na most bemegyünk!- jelentette ki .
-Mitől jobb ez, mint az előző hat?
-.Azok fizetős strandok. Innentől ingyenes!
-Jesszusom – mondta Lajos. – Komolyan? Ez szempont?

Emmi néni,(hófehér, könnyű nyári ruha volt rajta, plisszírozott felső-rész, vállpánttal, szalmakalap a fején, nyakában széles aranykereszt), nevetett.
-Ne rémüldözz Lajcsikám, na! Mille garcie Jenőke, Attól, hogy ingyenes, ugyanaz a minden, itt is megtalálható. Nádtetős parkoló az autóknak, nyugágy, és napernyő kölcsönző, büfé-falatozó, fagylaltos…
-És mi nincs?
-Prego?
-Mi nincs itt, ami elől van?
Emmi zavarba jött. –Hát ugye…
.-Well?
-Nincs őrzött parkoló!
A nádtetővel fedett parkolóban már egy talpalatnyi hely sem volt, viszont szemben, a Pinea erdő szélén, hűs árnyékban állt egy bogár-hátú, édes kis Fiat.
-Mennyi esze van – kapcsolt Jenő villámgyorsan. – Odaállunk mellé.
Kiszálltak, Emmi körbe járta a kocsit. –Jól bezártad Jencike?
-Persze.
-Nem hagytál benn semmit?
-De igen. Egy teniszütőt és a farmaromat az ülésen.
-Aquinoi Szent Tamás!
-Rádobtam a kockás plédet. Nem látszik.
-Akkor jó. Rómában semmit nem szabad látható módon a kocsiban hagyni, mert feltörik! Szörnyű, ami itt folyik. A kézitáskámat a hónom alá kell szorítanom, ha megyek valahová, mert ha nem vagyok észnél, a motoros tinik, lekapják a vállamról.

Átlábaltak egy gyér, hosszú-füves zsombékokkal borított homokdűnén. Mögötte döbbenetes egyszerűséggel a Földközi-tenger jött szembe. Széles volt, sötét-zöld, betöltötte az egész látóhatárt. A parttól tíz, húsz méterre, pont előttük, cölöpkalitka kötele hintázott a vízben.
Jenő el se tudta képzelni, mi lehet. Megkérdezte a nénjét.
-Nem tom – vonta meg a vállát Emmi.– Talán…Tényleg nem tudom.

Jenő viszont nem sokkal később megtudta. Fújni kezdett a szél, felkorbácsolta a tengert. Két méter magas hullámok keletkeztek, s futottak ki a partra nagy robajjal. A kis-vízhez érve átbuktak a tetejükön, fehér tarajuk zúgva, harsogva sodorta el gumimatracokat. Gyerekek, felnőttek rohantak be a hullámokba. Beálltak a ketrecbe, s a kötélbe kapaszkodva élvezték a hullámverést.
-Ó, már értem – mondta Jenő – de nekem nem kell ez a kutrica!
Előre ment, lépet hármat, elvetődött. Víz alatt úszott, hagyta hadd vigye, hadd sodorja, görgesse a hullám. A szemét nyitva tartotta. „Látom, mikor világosodik ki körülöttem, mikor vonul el fejem fölül, s akkor veszek levegőt” Béka-módra tempózott sokáig, élvezte a sodródást. „Fóka vagyok, jaj de jó! Milyen jó a fókáknak!”
Elképesztő élmény volt a Földközi-tenger hullámaiban úszni. Emelkedni kezd a víz messze elől. Nő, egyre magasabb lesz, hegy lesz belőle, sebesen közeledik. Levegőt vett, alámerült. Kivárta, míg el nem dübörög a feje felett. Felbukkant a felszínre, teleszívta a tüdejét, s szemügyre vette a következő hullámot. A hullámhegyek méreg-zöldek voltak, messze voltak egymástól, fehér sörényük lobogott, szerte szét bomlott, világított.

Jól elfáradtak a nap végére. A kocsihoz közeledvén gyanús lett valami. A Trabantnak nem volt ablaka. Odafutottak. Ijedten nézték. – Feltörték a kocsit, ó Szent Szűz! – Az ismeretlen elkövető éles kést használt, elvágta a rögzítő gumigyűrűt, kiemelte az üveget, így jutott be. A gumit, szemlátomást nem akarván felesleges plusz károkat okozni, akkurátosan, karikába szedve a hátsó ülésen hagyta. Elvitte ellenben Jenő fehér farmer-nadrágját, és a teniszütőt.
-Szent Jeromos! – sikított Emmi. –Nem megmondtam Jenőke, hogy ne hagyj semmit a kocsiban !
Körülnézett. Olyan volt e pillanatban, hegyes orrával, mint prédát kereső ragadozó madár. – Nincs itt a kis Fiat! Ezek voltak! Csalinak álltak a fák közé! Lépre csaltak minket!

A csendőrőrsön a tisztviselő felvette az adatokat. Komoly képpel gépelte a határozatot. Mutatóujjával bökdöste az írógép billentyűit. Jenőke türelmetlenül figyelte. Naivul azt hitte, hogy majd azonnal intézkednek, sürgő-forgó embereket képzelt maga elé, vijjogó szirénát, csikorgó gumikkal induló rendőrautót.
-Nem tesznek semmit? – kérdezte.
A tiszt széttárta a kezét.
-Mit tehetnénk, fiatalember? Ezek sokan vannak, mi kevesen. Esélyünk sincs arra, hogy megtaláljuk az elkövetőt. – Felpillantott az iratból. Emmire meredt –Ön, signorina, római. Ismeri a helyzetet. Magyarázza hát el ennek a magyar fiatalembernek!
Átadta a jegyzőkönyvet. –Tessék. Írják alá. Ezzel el tudnak menni a biztosítóhoz, többet, sajnos nem áll módunkban, ugye megértik?
-De…
Lajos közbeszólt. –Hagyd, Jenőkém! Gyerünk, csekkoljunk be a biztosító társaságnál!
Emmi néni talált a közelben egy mélygarázst. Nyitott ablakkal, nem maradhatott a kocsi az utcán. Szerelőt kerített. Lajos dalolva kifizette a cehet. Rómában mindent ő fizetett, ahogy mondani szokás, lakást, fűtést, világítást!