A lajtorja 220. 35.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

A latinok imádnak a tengerparton futni. A Nap éget, a sós szél hűt. Futni jó. Ott van a tenger, s a tenger szép. A futó csoportok között akadtak szép számmal igen sötét bőrű, majdnem fekete emberkék, dél-olaszok, szicíliaiak, egyiptomiak, négerek, mindenféle náció. Jenő, megunta a bámészkodást, kedve támadt neki is szaladgálni. Feltápászkodott. Gyerünk akkor, hajrá! Futott, futott, futott, A szél fújt, a víz hullámzott. Nem érezte a hőséget, bámulta a tengert, s a napozó, fürdőző embereket. Aztán egyszerre csak kezdtek elmaradozni mellőle a strandolók. Néptelen, kiégett részekhez ért. Bal kéz felől az elmaradhatatlan homokdűnék, jobbra a mélyzöld, megunhatatlan, mindig ugyanolyan, s mégis mindig változó Földközi-tenger. Szaladt, magasra emelte a térdét futás közben a süppedős talajon. Nem volt körülötte senki. Jóval lejjebb, dél felé, rákiabáltak váratlanul a partról. A vízből is integettek, egy család lubickolt, nem messze tőle, papa, mama, gyerekek. Meztelenek voltak. Halló! Hé, te!

Mi van? Nem értette. A gatyájára mutogattak, Mutatták, hogy vegye le, nem illik.
Kapcsolt. Ez itt egy nudista partszakasz? Naná, hogy! Lehúzta, markába gyűrte, s rohant tovább. Barnára sült testén, mint lámpás világított a hófehér segge. Nem a homokban futott, a homok olyan forró volt, hogy a tojás megfőtt volna benne, hanem a tengervíz áztatta fövenyen, ahová a hullámok széle, tajtékot vetve kicsap. Egy helyen megállt, lihegett. Megfürdött a tengerben, úszott, s lefeküdt napozni.

Így égek majd a pokolban, Hétfejű sárkányok okádták rá a tüzet. Ahogy feküdt hanyatt a tűző napon, egyedül a senki földjén, távol mindentől, távol a civilizációtól, az időtől, Isten szép szent kék ege alatt, váratlanul vidám női hangok, kacagás, csevegés ütötték meg a fülét. Felnézett. Két lány sétált le a partra, anyaszült meztelen mindkettő. Egyik szőke volt, a másik barna, akár a mesében. Kéz a kézben belelábaltak a vízbe, pancsoltak néhány percig, majd felüdülve, kiszaladtak oda, ahol a Jenő volt. Pár méterrel arrébb lecsüccsentek, kiterültek, mint a nagy Alföld. Hanyatt vágták magukat, égnek állt a cicijük. Csiviteltek, nevetgéltek. A szőkére festett lány felült, átnézett hozzá. Megszólította.

-Bon giorno! Ciao bello Coccolino!

Csoki-barna volt a bőre. Melle kerek alma, tetején hegyesen állt a férfi szemeknek olyannyira kedves, elbűvölő, sötétvörös mellbimbó. Öle borotvált, sima selyem.
Olaszul kérdezgetett valamit. Jenő nem értette. Non capito. A lány, behunyta a szemét, kinyitotta. Hívta, intett neki, ahogy az olaszok szokták, kifordított, nyitott tenyérrel, maga felé hajlított ujjakkal, prego, gyere közelebb, nem kaplak be. Jenő nem kapizsgálta. A lány nevetgélt, legyintett, ledőlt a barna mellé. Egyik lábát átvetette barátnője csípőjén, átölelte. Csókolóztak, hemperegtek ide-oda, tapizták egymást. „A férfiakat szeretjük”! Felnézve, jelbeszéddel adta Jenő tudtára „De így is jó azért nekünk”.- mondta a mozdulat, és a mosoly, s bedugta a nyelvét a másik lány szájába.

A perc kifújt. Feltápászkodott, futni kezdett visszafelé. Futott, futott. Egyszer csak emberek jöttek elébe, kézzel-lábbal hadonásztak, hogy azonnal vegye fel a fürdőnadrágját! Maga ott, hé, ne pucérkodjon nyilvánosan, capito! – Hej! Itt emberek vannak! – kiabálta valaki. – Nem szégyelled magad te …? Jenő nem vette ki a szó-özönből kristálytisztán, minek nevezte a kiabáló, de az lejött neki, hogy valami nagyon csúnyát mondott. Estére megérkeztek a rokonok, Baba, Maci, Dósa Józsi bácsi, s az ő hites, (második) felesége, Ike. Összekanalazták magukat, s Emmivel, Lajossal kiegészülve lementek vacsorázni a közeli kisvendéglőbe.

A hét többi napjai hasonlóan teltek. Jencit nem érdekelte Róma. Reggel kiment Ostiába, s csak este tért haza. De aztán az egyik nap csőbe húzták.
-Nem vagy szomjas? – kérdezte római nénikéje
-Hogyne lennék. Izzadtam egész nap, mint a ló. Mér teccik kérdezni?
-Na csak azért, mert van a közelben egy jó kis söröző.
-Söröző? Az érdekel.
-Nagyszerű. Menjünk akkor, nézzük meg. Kocsival megyünk persze, de tényleg csak néhány utca, ne izgulj.

A Viale Portuensén, és a Trasteverén végighajtva a Piazza Veneziá melletti közben kötöttek ki. A söröző a Fontana di Trevi utcájában volt. Szines, három-négy emeletes házak állták körbe a teret. Nagyon római volt. Nagyon más, mint a Szilva utca Budapesten. Semmi szecessziós baromság, semmi díszítő elem. Egyszerű, sima, klasszicista homlokzat. Vibrált a levegő a hőségtől. Útba ejtették a Forum Romanumot, a Capitoliumot, és néhány más régi római romot. Jenő nem győzött csodálkozni. Ne mán! Ez télleg ilyen baró?
-Hát, én mondtam neked. Nézd csak! Ott, azon az erkélyen tartotta a beszédeit Mussolini. Ó micsoda remek szónok volt, Szent Jakabra mondom! Imádtam. Holnap, ha akarod, elmegyünk a Trinita del Montihoz.
-Az meg mi a csoda?
– Spanyol lépcső. Arról híres, hogy tavasztól őszig piros-fehér-piros azaleák szegélyezik mindkét oldalát. Virágszőnyeg fel a templom bejáratáig. És…
-Perfavore? – mondta tanulékonyan.
Emmi nevetett. Átkarolta a vállát. –És. Kilátogatunk az „Igazság szájához” a Viale …izé…Santa Maria templom bejáratánál van a Bocca della Veritas, mi így mondjuk. Bedughatod a kezedet a szájába. Csak le ne harapja. Onnan egy ugrás a Via Appia Antica, a régi római hadiút, melyen Ceasar légiói masíroztak. Az elején, szinte rögtön balra, ahogy megyünk, Sophia Loren háza. Nem sok látszik belőle, megmondom őszintén, magas sövény-kerítés veszi körbe, de azér a levegője, hát az egésznek, ugye! Mit szólsz? Jó lesz?
-Naná.
-Utána esetleg a Katakombák?
-Persze. Feltétlenül.
Róma megfogta a srácot. Attól a naptól kezdve nem kellett többé nógatni és kötéllel ráncigálni, hogy ugyan jöjjön már be a városba, ment magától, alig várta, az alkalmat, hogy mehessen.