A lajtorja 221. 36.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

-Kutyája – mondta kristály-tisztán artikulálva Emma néni. Madárcsontú, apró öregasszony volt, Emmi lakótársnője.
-Kiskanalat kér. A kiskanál olaszul: „kutyája”. Ott van a kredencben, a jobboldali, alsó fiókban, Jencike, vidd már oda neki, kérlek, sürgősen beszélnem kell Gabi nénivel.
Emmi néni és Gabi néni mindennap több órán át tárgyaltak egymással telefonon. Sebesen pergő nyelvvel, kemény, kekk római akcentussal nyomatták, olaszból magyarra váltva, és fordítva.

-Pronto!Anche quella donna é qui? Mert ha igen…affatto, tényleg, halál komolyan. Prego. Mit vásároltál ebédre? Értsd meg Gabi, Capire, Áthozhatnád egyszer Jenőkét, hadd lásson egy igazi gazdag olasz lakás. Ádámmal beszéltél, Gabi? Persze. Dolce vita az ott, igazán. Risotto, ha, ha, ha. Si. És mi van akkor? Eljönne? Ne mondd! Még mindig nem akar találkozni az apjával és az apja rokonságával? Hát igen. Ő tudja.
Si, Si! Pronto!- kiabálta Emmi néni a kagylóba. Nem baj, De igen, hogyne lenne. Nem, mondom, hogy nem. Szólok valaki másnak. A püspöki credo tagja, akire gondok, Francesco Pizzari, atya, magyar származású, si, capito, valamilyen Béla eredetileg. Eminenciás úrnak kell szólítani, magas rangú pápai nuncius, püspöki rangban, de különben rettenetesen közvetlen, barátságos ember és, majd meglátjátok, te ismered, Emmi, komoly? . Hogyne, conosci tutti i preti, te minden papot ismersz, Józsi felesége is jön? Na, nem. Non voglio vederla, szó sem lehet róla! A nevét sem akarom hallani!

Jenő, kezdett már érteni egy kicsit olaszul. Szóval Ádám, aki a pápánál van szolgálatban, nem akar találkozni velük? Miért nem? Gabi néni, meg az Ikével nem akar? Jó ég. De kemény. Visszaemlékezett kiskorára. Oldalkocsis motorbiciklivel jöttek ki Dósa Józsi bácsiék Teréz ligetre. Ádám az oldalkocsiban ült, virgonc, szőke srác, pár évvel fiatalabb. Gabi, Józsi bácsi mögött, átkarolta férje vastag, bőrkabátos derekát. Fiatal, csinos lány volt. Most is pont olyan, húsz év elteltével, mint egy kislány. Emmi néni sem változott sokat. Rá is emlékezett, régről. Ezek az olasz nők nem öregszenek? Az éghajlat tenné? Vagy a szakadatlan imádkozás?

Gabi lakása a Janicolon, bámulatra méltó. Jenő beájult tőle. Öt nagyméretű, hatalmas szoba, 200 négyzetméter bel-tér, tele életnagyságú, értékes antik szobrokkal, festményekkel. Tengernyi kőbe faragott, vászonra pingált archaikus meztelenkedés. Cicik, puncik, hasak, hátak karok, combok, tökök. Márvány padló. Erkély, kilátással a San Pietróra. Kályha nem volt a lakásban. Király.
-Elmennek télen délre – magyarázta Gabi néni Jenőnek. –Nem kell nekik fűtés, van ugyan villanykályhájuk, de nem használják. Én a belső szobában lakok. Vigyázok a házra, takarítok, meg minden. Jól fizetnek, megvan a betevőm.

Aznap elég sokan utaztak Jenő Trabantjában. Elől ült a srác mellett Lajos. Hátul négy nő. Emmi, Baba, Maci, Ike. Emmi, (második) sógornője, terebélyes, anyányi ölében, máshogy nem fértek volna el a szűk, eredetileg két személyre szabott ülésen. Gyilkos forgalom volt. Jenő úgy hajtott keresztül a Trasteverén, mint egy őrült. Pontosabban, mintha született római lenne. Sávok? Stop-tábla? Ugyan kérem. Kereszteződéshez értek. Pirosat mutatott a lámpa. Előttük hatalmas, beláthatatlanul széles piazza. Minden irányból forgalom, autók, buszok, robogók keresztbe’-kassul, oldalról, szemből. Rádudáltak. A mögötte várakozó Cabrióban veszettül nyomta a srác. Mi van? Mutogatott, gesztikulált. Indulj már, te balfácán. Jenő, hátra nézett, majd a lámpa felé mutatott. Piros. Na és? A cabriós majd felrobbant a méregtől. De hát nem jönnek! Nem látod, tesó? Jó! Rendben. Felengedte a fékpedált, rálépett a gázra, és sitty, sutty, áthajtott a téren. A Polizia di Stato, a túloldalon megállította. Maga magyar? Igen kérem. Magyarországon az a szokás. hogy áthajtanak a piroson? Nem kérem. Én ezt itt tanultam Rómában! A carabinieri vigyorgott! Capito. Menjen most, nem büntetem meg. De meg ne lássam még egyszer, megértette?

Jenő este, amikor vége volt a napnak, némi büszkeséggel a hangjában, megkérdezte Lajos bátyját. – Mondd csak Lajcsikám, hát milyen kocsi ez a Trabant?
-Várjál Jenő! Várj csak! Hozz előbb egy sört!
Megitta. Rágyújtott, pöfékelt. Hosszú lábát feltette az asztalra.–Jó kocsi ez fiam – mondta – de én többet nem ülök bele. Ti csak menjetek a Strabanccal ahova akartok. én inkább taxival megyek!