A lajtorja 223. 38.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés

Alba Verlotta, Emmi Salerno-i barátnője meghívta őket halvacsorára. Négyen mentek: Jenő, Maci, Baba és Emmi. Jenő rosszul aludt a kirándulás előtti éjszaka, ólom-nehéz volt karja lába, de az első fürdés után Sperlongában a „Sajtvárosban”, ahol úgy lógnak az érőfélben lévő mocarellák a házak eresz-csatornáiról, mint Makón a hagyma-füzérek, a hideg tengervíztől felfrissült, és jobban lett. Úszás közben a gátról rákiabáltak. Fiatal nő vadul integetett, hogy forduljon vissza, veszélyes, de nem törődött vele, úszott tovább, bele a nagy büdös semmibe. Nápolyban, a kikötőben egy matróz-sapkás, tetovált, borostás egyéntől, arany-karórát vásárolt. „Csempész-árú, utolsó darab, Argentínából származik”- magyarázta a matróz. „Valódi Omega. Hatvan dollár, de neked pajtás húszért odaadom, mert sietnem kell, indul vissza a hajóm! ”
-Vedd meg – bíztatta Emmi – kissé idegesen, hátra-hátra nézve. –Talán nem arany, de legalább Omega. Nagyon szép óra!
Megvette, hazavitte. A csoda-óra két teljes héten keresztül járt, aztán bedobta az unalmast. Az órás megnézte. Legyen erős fiatalember. Ez egy bóvli. Vásári vacak. Többe kerülne a javítása, mint amennyit ér!

Jenő két év múlva visszavitte. Balhénak indult csak, egy jó poén volt. Akkor már azzal a lánnyal utazott, aki később a felesége lett
Sperlongában futott össze a part menti trattoriában a matrózzal. Véletlen volt? Nincsenek véletlenek. Vagy csak véletlenek vannak. Jenő mutatta az órát. Megismered pajtás? Tőled vettem, tessék, itt van, húsz dolcsi. Az ürge két perc alatt úgy felszívódott, mintha ott se lett volna. Jenő vállat vont, bosszúsan nevetett. Ennyit erről.
-Látod, ott azt a mocsok, szemét brigantit! – mutatta fél perccel később annak a lánynak, aki vele volt, s aki később a felesége lett. –Ott! Most megy kifele éppen! –Nem jutott eszébe hirtelenjében, hogy a „briganti” szó egy internacionális szó. Kisvártatva sötét képű, lármás alakokra lettek figyelmesek, akik őket figyelték. Hangadójuk a mi matrózunk volt.
-Szívódjunk fel – súgta Jenő a lánynak – Gyorsan, mert itt alighanem nagy baj lesz! –Kézen fogva, nevetve iramodtak le a kocsihoz. Beugrottak, Jenő indítózott. Irány Nápoly! – Nyomjad Jenő – kiáltotta Borsányi Katica. – Motorbiciklivel jönnek utánunk!

De, vissza a jelenbe. Nem az autópályán mentek, hanem a tengerparti úton, Minori, Majori, Amalfi, Positano. Egy helyen, ott, ahol az autóút kibújik az alagútból, megálltak fürödni. Két évvel később, ugyanezen az útvonalon autózott Jenő, és az a lány, Ugyanott fürödtek ők is, az egzotikus, hegyek által körbevett öbölben, az alagút kijáratától néhány tucat méterre. Tinta-kék volt a tenger. Narancsfa liget látszott mellettük. Lefényképezték egymást. Az a lány, aki a Jenő felesége lett, sudár egyenesen, áll derékból kicsit ívben hátra hajlik. Vékony, barnára sült felső-teste megfeszül, mint az íj idege.

Jenő óriási, és tegyük hozzá, roppant kellemes meglepetésére, Alba Verlotta, Emmi néni salernói barátnője, egy húsz év körüli, csinos, dél-olasz lány volt. „Halvacsoraként” Frutta del Mare-t tálalt fel. Ízeltlábúak olajban, így látta Baba. Megkóstolta azért becsületből. A reakció, leírhatatlan. A kisebbik Dósa lány szájához kapta a kezét, és rohant a mellékhelyiségbe hányni. Maci csalódottan kiáltott fel.
-Emmi te halvacsoráról beszéltél. Hol van itt a hal?
-Nálunk olaszoknál minden hal, ami a tengerben úszik!
-Hát, jó! Lehet. De én biztos nem eszek ebből!
Jenőnek egyébként ízlett. Kétszer is kért belőle. A kicsi fehér, és a nagy fekete kagyló, no meg a polip tényleg isteni volt. Testes vino rossot ittak. Vacsora után Alba Verlotta mélytengeri búvárkodásairól készült videó-filmjével szórakoztatta őket,

Csodálatos forró éjszaka volt. Éjfél után köszöntek el. A lány nem tudott nekik szállást adni ott, ahol ő lakott, a mindössze 35 nm-n még egy plusz ágy már nem fért volna el, négyről nem is beszélve, Foglalt ellenben a közelben egy tuti frankó panziót a vasútállomás mellett. Felmentek, lefeküdtek. Pokoli meleg volt a szobában. Aludni nem lehetett. Ablakot nem tudtak nyitni, lent a rondón kamasz srácok és lányok rodeóztak. Csikorgó gumikkal, éktelen dudálások közepette fordulóztak dög nagy autóikkal egész éjszaka. Másnap reggel összetörve keltek ki az ágyból. Letámolyogtak az utcára. Alba jött velük szembe, Emmi nénibe karolva, üdén frissen.
-Siessünk, siessünk – sürgette a lepusztult társaságot Emmi. – El kell hozni a kocsit a garázsból, nehogy felárat számoljanak. – Futás, öt percünk van!
Gusztusos kis trattoria mellett vezetett el az útjuk. Az üzletből kávé illat, s a friss péksütemény íny-csiklandozó illata szüremlett ki. Baba megtorpant.
-Emmikém, nem mennénk be? Összeesek!
-Nem lehet – reagált a római nénike, s rohant tovább. –Scusi. Tudod, sokba kerül,,,a garázs…
A kisebbik Dósa lány sírva fakadt, toporzékolni kezdett.
-Egy lépést se, míg nem eszek egykakaós kalácsot, s nem iszom egy forró kávét!
Alba megszánta. – Jól van. Majd én, kifizetem a különbözetet, ne aggódj Emmi.
Az egészben az volt a különös, hogy a salernoi kiruccanásra Lajos bőségesen adott pénzt. Abból az összegből, amit Emmi kapott az útra, ötcsillagos szállodában aludhattak volna,
Reggeli után tovább mentek a szűk utcán, Szemben lent a kikötő, a jellegzetes , bazi-nagy kövekből álló hullámtörő gáttal. Alba váratlanul így szólt, a mellette bóklászó, hullafáradt Jenőhöz: (Szavait Emmi néni tolmácsolta).
-Mondd nem lenne kedved itt maradni velem?
-Tessék? Nem értem, Miről van szó?
Alba habozott. -Anyukádat is ki lehetne hozatni, ha esetleg ez a probléma. Elég gazdag a családunk
Jenő sóvár szemekkel bámulta a lány gömbölyű idomait. Dél olasz szépség, igazi bombázó. Van rajta mit fogni, gondolta. Átvillant fején egy kép. Látta magát kövéren, kopaszon, és Alba Verlottát, húsz év múlva. Alba terebélyes, elhízott asszonyság, körülöttük fél-tucat fekete, pucér bambíno
-Te tudnál Budapesten élni?
-Nem –mondta a lány. –Én olasz vagyok.
-Na látod – nevetett rá. Én meg magyar, s én meg itt nem tudnék!
Emmi karon fogta őket.
-Ne gyerekeskedjetek nekem. Most hagyjátok, Majd az idő eldönti. (Nagy kerítő volt a római nagynéni, mindig kavart. Jenőnek volt egy sanda gyanúja, arra nézve, hogy Gabi néni esetében szintén ő volt a felbujtó.)
Jó barátságban váltak el. Éveken keresztül leveleztek. A salernói lány egyszer Pesten is járt, de valami miatt nem találkoztak. Majd jött a gyászhír, Emmi néni hozta, amikor hazajött meglátogatni a miskolci Dósákat.
-Alba meghalt, Rákos volt. Az orvosok mindent megtettek érte, de nem tudtak segíteni

Visszafelé, Emmi javaslatára, beugrottak Pompeii-be. Különös volt látni, a 2000 évvel ezelőtt elpusztult romvárost. Jenő behunyta a szemét, megpróbálta elképzelni, hogy most akkor van. s élő emberek járnak, kelnek az utcákon, élik a mindennapi életüket. Mérsékelten sikerült, vagyis inkább sehogy. A bordélyház freskóit megpillantva, Baba felsikoltott, és szeme elé kapta a kezét. Maci meg ezt kérdezte: hová hoztál minket Emmi? Unokanővérük kinevette őket: „Ugyan már, nem lehettek ennyire prűdek. Amit itt láttok, kultúrtörténet. A szexualitás művészi megjelenítése. Nézzétek csak itt ezt, például. Mennyire élethű. Valóságos csoda, hogy a hamuréteg alatt így megmaradt. A Teremtő Atyaúristen áldó gondoskodása, és mindenható akarata nyilvánul meg, minden itteni látnivalóban, Áldassék az Ő szent neve, Jézus Krisztus, a mi Urunk által, aki él és uralkodik most és mindörökké, ámen.”

A hegyi út szerpentinjein autózva, Emmi egyszer csak felsikoltott.
-Vigyázz Jenőke! Ott egy kurva!
A srác meresztette a szemét.
-Hol van?
-Itt ni, most megyünk bele. Nálunk, olaszoknál, a „curva” szó, kanyart jelent.
Defektet kaptak. Jenő homlokát törölgetve dolgozott a tűző napon, az olajfákkal benőtt domboldal hajlatában. Szakadt róla a víz. Emmi sörrel kínálta a hűtőtáskából. Igyál, Jenci, nagyon izzadsz, ó Szentséges Szúz!
Két dobozzal is elfogyasztott kerék csere közben. Az autópályán, Róma felé, olyan eszméletlen álmosság fogta el, mint még soha. Szeme le-le csukódott, alig bírta nyitva tartani. Három napja nem aludta ki magát rendesen, s tetejébe’ az a rettenetes hőség. Az út sok órán keresztül tartott, Besötétedett. Kényszerképzetek gyötörték. Szakadékot látott közvetlenül az autó előtt. Tudta, hogy semmiféle szakadék nem lehet ott, az autópálya közepén, mégis olyan érzése volt, hogy a következő pillanatban belezuhannak. A fékre lépett, csikorogtak a gumik. Dudáltak rájuk veszettül. Emmi néni egyfolytában imádkozott, s hányta magára a keresztet. Így érték el az Örök Várost. Dósa Lajos hideg sörrel kínálta otthon a kimerült, magába roskadt srácot.
-Igyál – bíztatta. –Ki vagy száradva. A sörtől jobban leszel. tele van ásványi anyaggal, vitaminnal, és az extrakt-tartalom is magas. A sör mindenre jó!
A szeptember vége Rómában érte. Két hónapja volt már az Örök Városban. Reggelente köd-foltok úsztak a „sajtház” és az alumínium kupolás templom fölött, de napközben nyárias forrósággal tűzött a Nap. Kijárt Ostiába a tengerpartra. Az estéket a Forum Romanum környékén töltötte. Leült a Vittorio Emmanuel emlékmű lépcsőjére, az egyik „fontana” mellé, behunyta a szemét, s hagyta, hogy körbelengje a város atmoszférája.