Lóci Maci meséi 18.
Lóci Maci és az örök élet.
Egyszer azt kérdezte Manó: mondd csak, Lóci Maci, mikor adod nekem az egyik cuki kis papírvágó kést, az íróasztalodról?
Éppen nálunk voltak a Szilva utcában. Marci és Ádám a nagyszobában rohangáltak. Mi hárman a TV szobában beszélgettünk, a kihúzhatós, nagy fekete ebédló-asztal mellett.
-Egy van már csak – mondtam. – A másikat Lócinak adtam, amikor szülinapja volt. Nagyon megtetszett neki, azért adtam oda. Ami itt maradt, a másik, az még kell nekem egyelőre. Majd megöröklöd.
– De mikor?
– Majd egyszer, ha meghalok.
-És, izé, mikor lesz az?
Lóci szólalt meg. Nevetett. – Soha! Ő soha nem hal meg, örökké fog élni!
Manó is nevetett. –Jó, rendben. De legalább megnézhetem? Megmutatod, Lóci Maci?
-Persze. Gyere csak. Mássz fel ide a székre. Lóci, gyere te is!
Felmásztak. Lóci ült az egyik széken, Manó a másikon. Áthajoltam a fejük felett, s a számítógép mellett lévő dobozból előhalásztam a kést. Szakaszott olyan volt, mint egy görbe török szablya kicsiben. Rézből készülhetett, mert sárgán csillogott az asztali lámpa fényében.
-De, szép – lelkendezett Manó. – Kipróbálhatom?
-Persze. –Elővettem egy papírlapot. –Ezt itt, ni, kettévághatod!
Később Lóci bekapcsolta a gépet Rákattintott a Youtube – ra, s a keresőbe beírta, hogy HULK.
Engedtem őket gépezni. A Hulk-ot nagyon szerették. Mi mást tehettem volna, hiszen én csak egy fehér, szőrös-lábú, 70 cm-s játék-mackó vagyok, akinek nem feladata, hogy a gyerekeknek megszabja, mit tehetnek, s mit nem!