Poós Könyvek

Csillagok között lakom. Az egyik narancs szerűen fénylik, s úgy hiszem, hogy az az enyém. Legalábbis számomra meleget ad és egyúttal biztonságot is, hogy minden nap látom az égen. Parmenidész tanítványa vagyok, soha nem hagytam el Eleát. Néhány paradoxonra leletem fáradságos szemlélődéseim során, s bár ezek gyanakvást keltők, mégis megbékéltem már életemmel.

Utamat járom, mint mások is, épp olyan semmitmondón és nagyszerűen, ahogyan ezt mások is teszik. Nem ismerem számát a hajnaloknak, de érzem, kevesebbet látok már, mint amennyit eddig láthattam. Házam hófehér falát minden reggel aranyszín pompával illeti a nap, s alkonyatkor megajándékozza a halhatatlanság áttetsző tünékeny színeivel.

Életem nem több és nem kevesebb, mint másoké, nem jobb és nem is rosszabb, mint a csíkos mintázatú tigrisé, aki, mint én, ártatlan és megszégyenült is egyszerre, hiszen elfogadja a sorsot, amit kimértek rá. Hiszem, hogy – mint a tigriseké – életem az ideák világából való és emiatt talán nem egyszeri jelenés csupán.

Néhányan hamar hozzászoknak e furcsa, titokzatos, eleven, de egyúttal minden ízében meghatározhatatlan képződményhez, idejében felismerik lehetőségeket és az útvesztőket is, ám én még mindig csupa óvatosság és elővigyázatosság vagyok, hiszen a paradoxonok zavarba ejtenek.

A nap hevít, a csillagok száma meghatározhatatlannak bizonyul, s az örökké hullámzó tenger látványától nem tudok szabadulni. Valamit biztosan tanítani szeretne nekem, de értelmére még nem jöttem rá. Együgyű életem káprázatként remeg önnön magam előtt, mint a sivatagban látható távoli város, ami soha el nem érhető a szomjas utazó számára.

A közeg melyben élek egyszerre élettel, szépséggel, bőséggel, nagysággal, mérhetetlen térrel és temérdek idővel teli, mégis – bár csak kevesen érzik – valamiféle kimondhatatlan árvasággal is átitatott, s ez érződik minden szegletében. E struktúra az egészen kicsitől az egészen nagyig látszólag befoghatatlan, mégis úgy érzem, hogy én – Zénón – a látás nagyszerű képessége által teremtem meg a kezdetét, én fedezem fel minden hajnalon újra és újra csodáit, lenyűgöző részleteit. Már-már azt képzelem, hogy a Napot, a tenger hullámait, a sivatag valamennyi porszemét én hoztam létre pusztán azzal, hogy felfedezésemmel, a megismerés állandó vágyával, örökös azonosításommal életre hívom azokat.

Felnézek a csillagokra és elképzelem, hogy hasonlók a miénkhez. Azt gondolom, itt vannak körülöttem, az én gyönyörködtetésemre. Aztán távcsövet fabrikálok és felfedezem (vagy megteremtem), hogy ez csak a saját csillagvárosunk s még távolabb nézek, s már látom, hogy nem is egy van belőle, hanem számtalan. A felfedezés olyan mámor, mint a teremtés, s talán bizony pontosan ugyanaz, ha a létezésnek nincs sem határa, sem kezdete, s ha teljessége mérhetetlen. Akkor bizony a felfedezés maga a teremtés is egyben, hiszen amiből meríthetek, kifogyhatatlan. Olyan entitás, amiből a felfedezés és a képzelet által előhívható bármi, s amiből akár világokat teremthetek.

Én Zénón tűnődéseim során azt képzelem, hogy a világ is így jött létre, azt képzelem, hogy a világ szövetét felfedezésem szőtte és szövi ma is. Az én Istenem csupán nem gátolta ezt. E kimeríthetetlen tárházat én alkotom a magam szépségére és abból van, ami én vagyok, annak minden hibájával és alávalóságával együtt. Tudóstársaim és a realisták kacagnak ezen és legyintenek rám, ám a talányokra ők sem lelnek magyarázatot.

Csodás életemnek azonban vannak árnyai. Magányosan élek és biztosan tudom, hogy magányosan halok meg. Mert van itt valamiféle szomjúság, ami meg nem itatott, valamiféle hiány, ami soha semmivel ki nem elégíthető, ami fel nem oldható. A magány óráiban kétségek gyötörnek, bár egy dolog bizonyos, hogy e világ van, s én is létezem.

Reményem azzal a bájitallal itatott, hogy a sivatag, a szél, az eső, a fák lombjai, gyermekeim élete, a napraforgók virágzása, felhök futása az égen, a csillagmezők fényei, s az örökkön kéklő tenger mégiscsak önmagukon túl is jelentenek valamit és e jelentés egyszer felfedi a titkot és kétségeim végleg elmúlnak. Lehet, hogy át kell élnem a halált, a magányt, a szégyent, a gyászt, s még Isten hiányát is, de vállalom, ha igaz, amit gondolok.

Azt gondolom tehát, s minden nap ezt gondolom, s ez életem egyetlen mozgatója, hogy ha a teljességből meríthetek, amit megismerésemmel és felfedezésemmel hívhatok létre, életre hívhatom és talán meg is teremthetem a magam, s talán mindannyiunk reményét is: Isten átölelő országát.

Akár én Zénón, az eleai férfi.

2025. augusztus 15.

Íródott a buszút során, útban a Szervátültetettek XXV. Világjátékára, Drezda felé.