Poós Gergely

Kősivatagokon át az ünnepre

Ez kissé olyan, mint az égi menyegző. Végül is valahonnan megérkeztünk ide. Valahogyan itt vagyunk és most egy asztalnál ülünk, közösen eszünk és együtt ünnepeljük azt, hogy megérkeztünk és túl vagyunk az életen. Túl egy életen, hogy közösen kezdjünk egy következőt, egy újat – egy új életet. Ez valóban az égi lakomához is hasonlítható, hiszen – még ha nem is legteljesebb módon még – de egyek vagyunk valamiben.

Mindenki más úton ért ide, de mindenki hasonló csalódásokon és csodákon égettetett át. Más kőfalak, útvesztők, átjárók, boltívek, más sivatagok, útvesztők, más félelmek, más kétségbeesések közül, kősivatagokon és ismeretlen, borzalmakkal teli kísértetvárosokon keresztül. Olyan távolról, hogy azt hihetnénk, onnan nem is lehet átérni ide – a világnak erre a felére.

Hosszú út ez, ahol a megsemmisülés már-már tapintható távolságban van. E kősivatagon átkelni csak annak sikerül, aki ismeri számát a homokszemeknek és tudja a labirintust alkotó építőkövek titkát és nem riad meg tőlük. Aki ismerik a homokbuckák vándorlását, az árnyékot adó kőfalakat, a meg nem szűnő útvesztők valamennyi kanyarulatát, aki megérti e végtelen térség egyhangúságát, de aki mégis reméli, hogy ez a térség egykor, valahol messze, valami távoli és ismeretlen helyen talán véget érhet.

A hirtelen bukás, a kétségbeesett hiábavalóság, az örök bolyongás kilátástalansága itt kéz a kézben jár. Az utazó magánya egyúttal fegyvere is, hiszem a szomjúsággal, a csalfa reménnyel minden órában meg kell küzdenie. S meg kell küzdeni azzal a gondolattal is, hogy talán nincs kiút ennek a furcsa kőrengetegnek a labirintusaiból.

Ugyanis ezen a kietlen tájon kutakat csak igen ritkán és elszórtan talál az utazó, de azok sem megfelelő vízbőségűek és – sivatag lévén – igen posványosak, s valahogy olyan az ízük, hogy még szomjasabb lesz tőlük az ember. Az ember vizelete sötétsárgássá válik, majd egyre kevesebb és kevesebb lesz. A hosszú és kíméletlen utazás megmérgezi a vándort, sárga színű a táj, a homok, a levegő, a forró nap, de sárgák a kövek és a kőfalak, s rövid idő után sárga színűvé válik az ember bőre majd a szeme színe is, s az is lehet, hogy a méreg még azelőtt megöli hordozóját, mielőtt a segítség kézzelfoghatóvá válik.

De a tüdő és a szív sem bírja itt sokáig. A szív a menetelésben néha félre üt, majd kihagy, meg-megáll, s néha hosszú másodpercekig nem dobban. A hőség fullasztó, a lélegzetvétel egyre inkább nehezebb, zaklatottabb lesz, az ember tüdeje a portól, az eszement szárazságtól kezdi feladni a harcot.

Ezen a tájon kemény fából faragják az embert, ezt nem is lehet máshogyan kibírni. A kín, a kiszolgáltatottság, a fokozódó szenvedés minden percben azzal riogat, hogy nem tud talpra kecmeregni az ember, s felbukik. Az akaraterő edzett vassá válik, mert ha nem, vége mindennek. Itt a gyengék, akarva vagy nem akarva feladják, s ez nem róható fel saját számlájukra: a világ itt ellened van. Mintha bizony nem is akarna téged. A sárga sivatag, a végelláthatatlan kőtenger, s maga a végzet itt a világ határán bizony nem válogat. S bizony néha a vasakarat is kevés, ha a szervezet feladja a küzdelmet. Emiatt a mindig elmaradozó, szomjat nem oltó kutak mellett, elmaradozó kőhalmok is emelkednek. Kis halmok ezek, összetört utazók porhüvelyével, amik mellett mindig és mindig megálla az elcsigázott vándor és térdre roskad – egy percre és egy röpke imára csupán. Ők azok, akik ugyanazt az utat járták, mint társaik, de nem érték el a várost, a segítő kezeket, de cserébe végre megnyugodva alhatnak a kőhalmok alatt.

Említettem a kihalt városokat. A vágy egyre és egyre űzi az embert a kőrengetegen át, útvesztők és sárga sziklák között, forróságban, magányban, a sivatag némaságába eltemetve, hogy végre elérje a várost, amiről többektől hallott, amiről ősi szövegek írnak, ahol gyógyír várja, függőkertek és bő vizű források, ahol véget érhetnek szenvedései. Újabb és újabb városokat ér el, amik felé oly’ küzdelmesen és reménnyel telve tart, de amiket elérve a kétségbeesés még nagyobb erővel tör rá, hiszen itt sem talál mást, mint ledől falakat, roskadozó átjárókat, leomlott hidakat, leszakadt kőteraszokat, felrepedt víz nélküli medencéket, de életnek és reménynek nyomát sem. Kihalt városok ezek, porlepte sárga utcák, ahol térdig botladozik az ember a szétszórt építőkövek között – s reménye fogy. Messzi tündöklő tornyú a távolban remegő csodaszép városok is megjelennek, amik soha el nem érhetők, mert délibábos nappalok után egyszerre csak eltűnnek a távolból.

A szenvedés, a verejtékezés, a vizelet apadása, a lassú mérgezés, a tüdő és a szív erőlködése egyre jobban és jobban emészti az embert. Nincs kiút e kőrengetegből, menni és menni kell, nem tudni, mit hoz a holnap, s hogy mikor hív végleg magához a nap és a sivatag forró homokja.

Majd egyszer csak hívás érkezik. Különös, halk, lélekig hatoló, alig érzékelhető, de egyértelmű hívó hang. Az elme elementáris erőfel figyel fel rá, egy villanás az egész és egyszerre tudod: megváltozik minden. Megváltoztatod az útirányod. Egyszerre csak tudod merre tarts, s tudod, hogy utad nemsokára abba a városba vezet, ahol szökőkutakra, átriumokra, virágzó függőkertekre, bő vizű forrásokra, buja kertekre, pezsgő életre és bőségre találsz, ahol megtudod, hogy szenvedésednek volt értelme. Azt is felismered, hogy új élet kezdődik, új reménnyel – az élet iránti ismételt bizalommal.

Többen jönnek eléd, mikor a fáradságos útról a kősivatagok útvesztőin át megérkezel, Segítő kezek érintenek, nagy gondossággal ápolnak, megitatnak, különleges szerekkel kezelik testedet. A delíriumos évek szenvedéseiből lassan magadhoz térsz, bár hetek telnek el még a gondoskodás közben. Mérgeidtől lassan szabadulsz, légzésed egyre jobb és jobb lesz, szíved ismét nagyokat és biztosakat üt, vizeleted beindul – visszatér beléd az élet. Szervezeted oly’ sok idő után újra erőre kap.

Megismered társaid, akik ugyanazt az utat járták a kősivatagon át, amit te is. Többeket felismersz, akikkel lépteid azonosak voltak, akik a véget nem érő erőltetett menetben látható távolságban vonszolták tagjaikat, de megérkeztek ide. Együtt élitek át a megváltottság boldog pillanatait, ahogy tudatosul, hogy ettől kezdve egészen más lesz minden: szabadulásotok íme elérkezett.

Megismered ápolóid, az orvosokat és gondozókat, azokat az embereket, akik szintén arra a hívásra vártak, amit te is hallottál a kősivatagban. Ők is hallották ugyanazt a hívó szót és tudták, hogy nemsokára megérkezel. Készültek rád, fogadásodra, az első tennivalókra, a beavatkozásra, ami átsegít a krízisen, elkészítettek mindent a fogadásodra, gyógyulásod minden szerét gondosan odakészítették ágyadhoz, ápoltak, óvtak, féltettek és veled együtt örültek, amikor az első – immáron új – lépésedet megtetted a hosszú kezelés után. E város azért készült, hogy a rettenthetetlen vándorok, az útvesztők sárga poklából megérkezve itt leljenek bizonyosságot: az élet nem csak olyan, amit eddig tapasztaltak, az élet folytatható, az élet innentől szép és erős lesz bennük.

Jobban és egyre jobban leszel. Már ki tudsz lépni a kőteraszra, hogy megnézd az alattad elterülő virágzó lugast, lesétálhatsz a buja kertbe, aminek a közepében kőkehelybe csobogó víz csordogál, magadba szívhatod a tiszta levegőt, ihatsz a kertben lévő forrásból és délutánonként nagyokat alhatsz puha tollpárnáid között.  Majd egy napon kiengednek a helyről, ahol ápolnak, s a helyiek útmutatásukat követve elindulsz a város túlsó részére, mert azt mondják, amit ott vár, azt az elszenvedett megpróbáltatások után mindenképpen látni kell.

Azon a napon később ébredsz. Puha takaróid közül eleinte nem is akarsz felkelni, hiszen tudod: megérkeztél, itt már kapkodásra semmi okod nincs. Mégis reggelinél már kissé izgatott vagy, készülsz valami ismeretlen csoda felé, amiről többen úgy beszéltek neked, mint valami tiszta, égszínkék, makulátlan világvégi látomásról.

A gyönyörű, pálmafás, virágzó mediterrán szépségű várost gyalog kívánod átszelni a túlsó oldaláig. Frissen facsart narancslevet kapsz üvegben, s brióst az erszényedbe, hiszen a város túlsó vége nincs messze, mindössze másfél óra járásnyira van.

Aztán elindulsz. A kertben – ahol a ház áll, amelyben meggyógyítottak – már sokat sétáltál, most mégis kissé ijedten teszed lábaid egymás után, hiszen régen lépkedtél tíz-tizenöt percnél többet. Később azonban magabiztosabbá válsz, lépteid határozottak lesznek, s később rájössz, ez már nem a forróságtól övezett sárga kőrengeteg, s neked nem kell sietni, erőlködni már.

A város túlsó vége egy magaslaton ér véget, oda tartasz, egyre és egyre jobban emelkedő utcákon át. A város csupa színes, vidám, leanderekkel, muskátlikkal agapanthusokkal telerakott két-háromszintes házacskákból áll, ablakukon zöld, és narancssárga fa paletták takarják a meleg déli napsütést, a tereken a szökőkutakat beszélgető emberek veszik körül. A sárga kövekből rakott útvesztő, a reménytelen kősivatag után olyan világot ismersz meg, ahol az élet újra mosolyogva néz rád.

Aztán újabb és újabb meredek utcák következnek: szorosan egymásra támaszkodó házak, díszes erkélyek és függőkertek között kanyarogsz, mindenütt pálmák, karcsú ciprusok és terebélyes fügefák kísérik utadat. Végül, egyszer csak egy égbe szökő, szűk sétálóutca végén hatalmas, márvánnyal borított teraszra érsz. Megtámaszkodsz a kőkerítés vaskos kőkorlátjában és a terasz szélén állva tekintetedet elnyeli a látvány: a végtelen kék térség tárul eléd, a határtalan hullámzó tenger, a mérhetetlen égszínkék horizont, amelyet azután soha el nem feledsz.

A kősivatag kietlen, szenvedéssel teli, néma pusztasága után az ég és a víz összeolvadó kékje, a tenger örök mozgásának ragyogása teljes bizonyosságot nyújt neked. A sárga, vég nélküli útvesztő helyett az örökké hullámzó tenger a transzcendens jelenvalóságát testesíti meg, olyan reményt adva látványával, ami az esetleges későbbi megpróbáltatásaidban is biztos támaszod lesz: örök vigaszt nyújt neked.

Aztán a bőséges gondoskodás hónapjai lejárnak. Elbúcsúzol ápolóidtól, orvosaidtól, a háztól, amely befogadott, a kerttől, ahol annyit sétáltál, a társaidtól, akik melletted voltak a gyógyulás útján. Útnak indulsz. Megtudod, hogy a világ egy másik pontján nagy ünnep készülődik. A vigasságra sok olyan városból jönnek, ahol téged is befogadtak, ahol te is meggyógyultál, ahová más sivatagokból és útvesztőkből érkeztek a már-már reményvesztett utazók. Olyan ünnep ez, ahol együtt örülhetsz azokkal, akikkel végig jártátok az útvesztőket, a sárga kősivatagot, a kihalt városokat, a roppant kősivatagot, de akik szintén hívást kapva megérkeztek a saját városukba, és megpróbáltatásaik véget értek.

Hosszú, megterített asztalok várnak. Ünnepi muzsika, zene, beszédek, majd éjszakába nyúló tánc és vigasság. Úgy érzed ez tényleg éppen olyan, mint az égi menyegző.

Végül is valahonnan megérkeztünk ide. Valahogyan itt vagyunk és most egy asztalnál ülünk, közösen eszünk és együtt ünnepeljük azt, hogy megérkeztünk és túl vagyunk az életen. Túl egy életen, hogy közösen kezdjünk egy következőt, egy újat – egy új életet. Ez valóban az égi lakomához is hasonlítható, hiszen – még ha nem is legteljesebb módon még – de egyek vagyunk valamiben.

Mindenki más úton ért ide, de mindenki hasonló csalódásokon és csodákon égettetett át. Más kőfalak, útvesztők, átjárók, boltívek, más sivatagok, útvesztők, más félelmek, más kétségbeesések közül, kősivatagokon és ismeretlen, borzalmakkal teli kísértetvárosokon keresztül. Olyan távolról, hogy azt hihetnénk, onnan nem is lehet átérni ide – a világnak erre a felére.

2025. augusztus 24.

Íródott a buszút során, útban a Szervátültetettek XXV. Világjátékáról, Drezdából hazafelé.