Vihar a Balatonon
Lóci nagyfiú volt már 12 éves. Egyedül vitorlázott a kis OP hajójával, Néha megengedte, hogy vele menjek, akkor nagyon örült az én szegény kis szőrös szívem. Egyszer viharba került, most azt a történetet szeretném elmesélni, úgy, ahogy ő elmondta nekem.
„A nádas mellett vitorláztam fel és alá. Nem akartam messze eltávolodni a parttól, mert vihart mondtak aznapra. Kellemes, könnyű szél fújt. Lekötöttem a behúzó kötelet, s dúdolni kezdtem azt a dalt, amit az iskolában tanultam:
„Már minálunk babám, már minálunk babám az jött a szokásba
Nem szedik a meggyet, nem szedik a meggyet fedeles kosárba”
Telt, múlt az idő: Egyre melegebb lett. Aztán egyszerre csak furcsa dolog történt. Váratlanul leállt a szél. elültek a hullámok elcsitultak, mozdulatlanná dermedt a táj. Halotti csend lett.
-Itt a vihar- mondtam magamba. –Gyorsan! Ki az árbócot és a vitorlát a vízbe!
Kirántotta a rudat a fészkéből. a vászonnal együtt, és az egész miskulanciát a vízbe dobtam. Láttam, szétterül, és lassan süllyedni kezd.
Na, most! Irány a part!
Megragadtam a pádlit, teljes erővel evezni kezdtem, s íme, szinte ugyanabban a minutumban recsegés, ropogás támadt elől, s valami félelmetes zúgás. A szél felsivított. Porfelhő söpört végig a tájon Harsogott a levegő, gumi-matracok törülközők repültek a víz felett.
Óriási nyomás nehezedett a csónakra. Átfutott a fejemen a felismerés: nem érem el a partot, hiába minden erőlködés!
A hullámok kicsik voltak, méregzöldek, s vad erővel taszították a csónakot egyre jobban befelé. Nem tehettem semmit ellene, láttam, ki fog sodorni a nyílt vízre. Bíztam a hafóban. Az OP biztonságos csónak olyan. akár egy dióhéj
Legfeljebb átsodródom a túlsó partra, na bumm, mondtam magamban
A vihar ereje egyre nőtt. Letettem az evezőt a trepnire, beljebb húzódtam közép fele, hogy a terhelés egyforma legyen. Fogtam a kormányt és igyekeztem irányba tartani a hajó. Egyre nehezebben ment, a magas hullámok tetejéről jobbra-balra csúszkáltunk. Látóhatár nuku. Szakadt az eső. Dörgött, a sötét eget villámok szabdalták. A villámok fényében megpróbáltam tájékozódni, hol vagyok, merre járok. Kevés sikerrel. Amerre néztem, mindenfele csak hullámokat láttam, de úgy saccoltam, hogy a tó közepén lehetek, három-négy km-re a szárszói parttól. Fáztam-e? Féltem-e? Félni biztos nem féltem túlzottan lekötött a hajó irányítása fázni pedig nem volt érkezésem.
Aztán. aztán, hogy is történt? Megdobott egy különösen magas, fehér tarajt viselő hullám. a csónak oldalara farolt, szélébe belekapott a szél és felborította. Vízbe estem. Nem ijedtem meg, úszó versenyzö vagyok. Kidugtam a fejemet, a csónakot kerestem, Balra volt tőlem, megtelt vízzel, de nem merült el teljesen. Sorsára kellett hagynom egyelőre. Magamat kellett mentem. Úsztam. úszta, úsztam. Váltogattam az úszás-nemeket, hogy ne fáradjak el. Semmit nem láttam, de az irányt kijelölték a hullámok, arra felé kellett mennem, amerre elporzottak. Nem tudom mennyi idő telt el. Lehet, hogy sok,, lehet hogy kevés. Az idő relatív egy dolog. Egyszer csak hallom ám, hogy kiabálnak. Felnézem. Nem olyan messze tőlem emberek álltak a parton, kiabáltak, integettek, erre, erre! Kisegítettek egy stégre, törölközőt borítottak a vállamra.”
-Mi történ aztán – kotyogtam közbe.
-Semmi – nevetett. – Bekísértek egy házba. meleg teával kínáltak. Onnan telefonáltam haza, hogy ne izguljanak, jól vagyok. Elvittek a komphoz…a többit már tudod.
Rám nézett, nevetett. A kertben ültünk a nagy fenyőfa előtt, az árnyékban.
-Látod, Lóci Maci, mennyire igazam volt reggel, hogy nem vittelek magammal a csónakba.
Nem értettem
-Miert volt igazad, Lóci?
Hozzám hajolt, megpuszilt Ha elvittelek volna, beleestél volna Te is a Balatonba.
Nem vitatkoztam Lócival. Igaza volt, mégis fájt picit, hogy az orrom alá dörgöli: én csak egy mihaszna, apró, játék mackó vagyok!