A délutáni nap már ferdén esett a Garda-tó vizére. A fény olyan volt, mintha aranypor oldódott volna fel a vízben. A hegyek felől északról, lassú, meleg szél érkezett, a tó felszíne pedig apró, szabályos fodrokban válaszolt rá.
A kis kabinos vitorlás – egy fehér testű, karcsú, átalakított 25-ös túrajolle a Beaufort-skála szerinti 1-es szélben nyugodtan siklott a vízen. Ma nem volt nagy szél a tavon, ahogy az lenni szokott. A vitorla enyhén domborodott, a szél éppen annyira feszítette meg a vásznakat, hogy a hajó stabil, kiegyensúlyozott sebességgel haladjon.
A már modernebb, műanyag testű hajót évekkel korábban hozták át a Balatonról, amikor ideköltöztek a Garda-tó mellé. Átalakították, a svertszekrényt kivették a helyéről és kisméretű tőkesúlyt szereltek fel a hajó gerincére. Ettől a hajó karakterisztikája nem változott, de nagyobb szélben is stabilan vitorlázott, kevésbé volt jollés érzés vele hajózni, mint az eredeti változatával.
Anna hanyatt feküdt a cockpit padján, fél lába Márk combján pihent. A hajó ringása és a nap melege lassú, lebegő időérzetet teremtett mindkettőjük számára. Tipikus hajós érzés és élmény ez. Nem sokkal korábban szerelmeskedtek a szűk kis kabinban, és most az a különös, nyugodt közelség maradt utánuk, amelyben az ember már nem érzi szükségét annak, hogy bármit bizonyítson.
Márk a kormányrúdon pihentette a kezét, de igazából nem kormányzott. A hajó annyira kiegyensúlyozottan haladt, hogy szinte nem kellett irányítani. Nem luvólt fel, nem kellett a kormányt magad felé húzva a hajó irányát folyamatosan a megfelelő szögben tartani.
– Tudod – szólalt meg felnézve a nagyvitorlára –, ma reggel olvastam egy tudományos cikket az ősrobbanásról a Science Magazinban. Pontosabban arról, hogy mi lehetett előtte. A nagy bummot megelőző pillanatban.
Anna felé fordította a fejét.
– A fizikusok kedvenc kérdése – mondta mosolyogva. – Hogyan volt valami azelőtt, hogy lett volna idő, vagy bármi.
Márk bólintott.
– Pont ez az érdekes. Az új modellek szerint talán nem is volt igazi kezdet. Inkább egyfajta átmenet csupán. A mindenség egy rendkívül érzékeny, lényegében meghatározhatatlan potenciálból, vagy kiterjesztett abszolút kvantumállapotból, univerzális mezőből sűrűsödött ki, így lett belőle az, amit most tapasztalunk: a tér és az idő.
Anna lassan felült. A hajó ekkor enyhén megdőlt, majd a tőkesúly nyugodt, mély ellenállásával visszaállt a helyére.
– Ez nagyon hasonlít arra, amit a tudatkutatásban kezdünk sejteni – mondta.
– Egyre több neurobiológus gondolja úgy, hogy az agy nem feltétlenül a tudat forrása.
– Hanem?
– Inkább egy interfész. Egy érzékeny, bonyolult eszköz, amely ráhangolódik valamire, ami már eleve létezik.
Márk elmosolyodott.
– Egy univerzális tudatmezőre?
Anna vállat vont.
– Ha ezt egy fizikus mondaná, talán így nevezné.
A szél átmenetileg kissé erősödött. A vitorla megfeszült, és a hajó gyorsabban kezdett siklani.
– Nézd csak – mondta Márk. – Ezért szeretem a vitorlázást. Ez a hajó valójában három dolog egyensúlyából él.
– A szél, a vitorla és a tőkesúly megfelelő arányából – mondta Anna.
– Pontosan… A szél: energia. A vitorla az a felület, amely kapcsolatba lép vele. A tőkesúly pedig az a láthatatlan ellenpont, amely stabilitást ad a hajónak.
Anna elgondolkodva figyelte a hajó mozgását.
– Tulajdonképpen ez nagyon szép metafora a tudatra is.
– Mire gondolsz?
– Ha valóban létezik egy közös tudati mező, akkor az olyan lehet, mint a szél.
Mindenhol jelen van, de önmagában láthatatlan.
– És az agy lenne a vitorla – mondta Márk.
– Nem pontosan az agy, inkább a tudatunk, aminek az agyunk ad otthont.
Egy ideig csendben haladtak.
A Garda-tó közepe ilyenkor különös tükörnek tűnt, mintha a víz és az ég között nem lenne igazi határ.
Anna végül megszólalt.
– Tudod, Jung szerint az emberi psziché mélyebb rétegeiben létezik egy közös struktúra.
Ő kollektív tudattalannak nevezte.
– Archetipusok – mondta Márk.
– Igen. Ősi minták. Olyan formák, amelyek minden kultúrában újra és újra megjelennek.
Mintha az emberi tudat mélyén egy közös kollektív tér húzódna.
Márk a vizet figyelte.
– A CERN-ben néha hasonló érzésünk van – mondta.
– A hadronütköztetőben?
– Igen. Amikor a protonokat fénysebesség közelébe gyorsítjuk, és ütköztetjük őket, valójában az univerzum legkorábbi állapotát próbáljuk újrajátszani.
– Az ősrobbanás utáni pillanatot.
– Azt.
A szél most egyenletesen és továbbra is az északi part felől fújt, a 25-ös túrajolle könnyedén siklott.
– De van egy pillanat az ütközések előtt – folytatta Márk –, amikor az ember úgy érzi, mintha a világ visszatartaná a lélegzetét.
Anna elmosolyodott.
– Ezt nem szokták beleírni a tudományos publikációkba.
– Nem. Ott csak adatok vannak.
De amikor a detektorok képernyőin megjelennek a részecskék nyomai, olyan érzés, mintha az univerzum emlékeit látnánk.
A hajó enyhén megdőlt, majd a tőkesúly visszavezette az egyensúlyba, a vitorlák élvezettel vonták magukba a szelet.
Anna lassan megszólalt.
– Tudod, van egy másik lehetőség is.
– Milyen lehetőség?
– Az is elképzelhető, hogy nem is az univerzum hozta létre a tudatot.
Márk oldalra nézett.
– Hanem?
– Hanem éppen fordítva. Esetleg a tudat hozta létre az univerzumot.
A szél végigsiklott a vízen.
– Képzeld el – folytatta Anna –, hogy a valóság legmélyebb szintje… végtelen potenciál.
– Mint egy össze nem omlott kvantumállapot?
– Igen. És ebből a végtelen lehetőségből a létezők kollektív tudata hozza létre azt a világot,
amit valóságnak érzékelünk.
Márk elgondolkodott.
– Úgy érted, közös valóságteremtés?
– Valami olyasmi.
Anna a vitorlára mutatott.
– A szellem és az anyag talán ugyanannak a folyamatnak a két oldala.
– A megtestesült tudat – mondta Márk.
– Igen. Egy világ, amely azért ilyen, mert a végtelen lehetőségből éppen ilyenné formáltuk. Mert az univerzális kvantumállapot éppen ilyenné omlott össze.
Márk lassan bólintott.
– És Isten?
Anna a vízre nézett.
– Isten? Az a bizonyos abszolút… a legmagasabb létsík? A teljes és eleven potenciál? Szerintem talán csak nem akadályozta ezt.
A szél lassan gyengülni kezdett, ahogy a parthoz közeledtek.
A part mentén már látszottak az olajfák és ciprusok sötétebb sziluettjei.
– Ott bent van egy kis öböl – mondta Márk. – Horgonyozzunk le.
Szélbe fordult a hajó. A vitorla puhán leereszkedett, ahogy a felhúzókötelekre ráengedtek.
A hajó csendesen úszott még néhány métert, majd Márk vízbe dobta a horgonyt.
A lánc halk csobbanásokkal futott utána.
A 25-ös túrajolle széllel szembe fordulva lebegett a vízen, majd hátrafelé csordogálva megállt, amint a horgonylánc megfeszült. A 25 lábas túravitorlás most már finoman ringott a vízen.
Anna a hajó hátulján, annak oldalára ült.
– Furcsa – mondta mosolyogva. – Arról beszélgetünk, hogy az univerzum talán egy kollektív tudat megtestesülése, és mi közben egy balatoni hajóval a Garda-tavon vitorlázunk.
Márk nevetett.
– Valószínűleg Jung is élvezte volna ezt.
Anna a vízbe lógatta a lábát, majd hirtelen beugrott.
– Tökéletes! – kiáltotta.
Márk fejest ugrott az oldalsó árbócmerevítő mellől, a hajó jobb oldaláról.
A víz hűvös volt, de kellemes. Egy ideig csak úsztak a hajó körül. A 25-ös túrajolle hófehér teste nyugodtan ringott a horgonykötélen. Mindig azt játszották, hogy néhányszor körbeúszták a hajót, majd egy kötélre erősített mentőkarikán pihegtek.
Anna a hátára feküdt a vízben.
– Ha tényleg létezik az a kollektív tudat, amiről beszéltünk…
– Akkor? – kérdezte Márk.
– Akkor ezek a pillanatok is részei annak. És egyúttal abszolút pillanatok is.
– Melyik pillanatok?
Anna a napfényre hunyorgott.
– Amikor az ember egyszerűen jelen van a világban. A szélben. A vízben. Vagy egy hófehér vitorlás hajó mellett úszkálva.
Márk a vásznakra nézett.
A leengedett vitorlák megmozdultak a megelevenedett szélben.
– Talán ezért testesül meg a világ – mondta.
– Miért?
Márk elmosolyodott.
– Hogy ilyen pillanatok egyáltalán létezzenek…

2026. március 10.