Lóci Maci meséi 19.
Bend Your knee
-Bend your knee! Hajlítsd a térded! – kiabálta az edző bácsi, s én engedelmesen berogyasztottam mindkét szőrös, rövid lábamat, s így vártam a felém repülő labdát. A bácsi kiabált: ugorj Maci, ugorjál!
Ugrottam, de az a fránya teniszlabda még nagyobbat ugrott, s egyszerűen elrepült a fejem felett.
-Nem neked való játék ez – mondta ekkor. –Pici vagy hozzá! Különben se akarjon egy alig hetven centis plüss-mackó teniszezni!
Szomorú szívvel beláttam, hogy igaza van, leültem a pálya szélén egy padra, s onnan figyeltem a többieket. Manó következett éppen. Egy tenyeres, egy fonák, röpte, röpte, lecsapás, majd sorra a többiek: Lóci, Marci és a Doktornéni. Marci külön utakon járt, ő nem állt be a csoportba, a szétguruló labdák közül kapott fel egyet, egyet, azokat ütögette, amerre érte.
Pokoli meleg volt. Izzadtam volna, ha a játék-mackók tudnának izzadni! Na, majd edzés után leszaladunk a standra, s belevetjük magunkat a Balaton hűs hullámaiba.
Gyorsan telt az idő.
Edzés végén azt mondta nevetve a Doktornéni: most, tudjátok mit gyerekek? Bemegyünk mindannyian az Ezüstnyár üdülőbe, leülünk egy asztalhoz rajzolni, hozok nektek fagylaltot és narancslevet!
Kitörő örömmel fogaduk. Jó programnak tűnt. Fürdés előtt pihi, fagylalt, s hideg itóka. Kell ennél több?
Később úsztunk sokat, ugráltunk a lapos stégről, labdáztunk, homokoztunk.
Este felé indultunk haza, fel a hegyre. Azt kérdezte egyszer csak Lóci a Felnőttől, aki velünk volt: vezethetem az erdőben én az autót?
A Felnőtt nevetett. – Persze – mondta. –Majd az ölembe ülsz!
Így is történt. Lóci kormányzott, a Felnőtt nyomta a pedált, a kocsi meg ment, huss.
Odahaza bablevessel várt Nagyi. Annyira szerettem volna enni belőle, de annyira! Sajnos azonban nem kaptam egy falatot se, az út kanyarjaitól ugyanis felfordult a gyomrom. Még hánytam is, úgy képzeljétek.
-Nehogy adjunk ennek a szerencsétlen kis mackónak bablevest – mondta Anya. –Így is alig áll a lábán.
Hiába sírtam, hiába könyörögtem, csak pirítós-kenyeret kaptam vacsorára.
Így jártam. De miért van az, hogy mindig a legkisebbek húzzák a rövidebbet?