Hozzászólás: Versek

[Névtelen]

AUTOMATIKUS SZORONGÁS

Megcsalt minden jelenvaló álom.
Bolyongó Odüsszeusz voltam
s leszek még így negyven után is sokáig.
Felszakadó emlékeim fonalát ki érezheti át,
ki magyarázhatja?!
Sebzett fájdalmam idegrost-szálanként
mikor metszi el az Idők húrjait?
Romantikám, bók-szavaimat
szándékkal eltiporta,
majd elvette rút-gazul a Kedves,
aki tán sosem létezhetett.

Kellene valahol egy megtalálható sziget,
ahol a harmónia, kitagadott ösztönök,
örök érzések tán újfent szárba szökkenhetnek.
Kibukna a belső felismerés;
mégiscsak létezem!

– A visszatartott csönd már megrémiszt,
fölpofozott szándékok lapulnak
kezeim közt szüntelen.
Hiába mégis!
Kegyetlen, könyörtelen hiba volt
a tudatos felismerés:
lelkem igazibb, benső részét nem ismerhette az,
kiben hűséggel megbíztam
s azt hihettem elkísérhet még az Élet-útján.

Gyűrött homlokomra ártó Damoklész-gondolatok
vetnek baljóslatú, ragadós árnyékfoszlányokat;
jó volna elfelejteni a stigma-sebekkel
egybeszőtt nyilvános megaláztatásokat,
a pórul járást, amint azt sokan emlegették.
Régi felfedezők Robinson-mohóságával
még jó volna tudatosan megismerni Valakit.

– Karnyújtásnyira precíz-pontos
példázatok kísértnek, mert elosztogattam
– meglehet – ,
már minden fölöslegességszámba menő,
szilárdított búcsú-szókat,
végső kakukk-tojás pillantásokat.
Vontatókötélen szeretném berángatni
magamismeretlen Holnapok tág ölébe,
mert visszahódított idegen területek mélységeit
szeretném megismerni, ha még lehet.
Megmaradjak konok tömbnek,
mint ami csend örökkévaló lakója?!
Az Idő szélütései még akkor is megérintnek,
ha nem tudhatom,
hogy épp aznap vajon mi következik soron?!

Megmaradnak szánalmas-balga
arc poetikám mögött
meggyűrődött rögeszmés szokásaim.
Kuporgó embriópózban velem
egyidőssé válik az elmúlás is,
aki születésemtől kezdve
árnyékként végig kísért.