Hozzászólás: Versek

[Névtelen]

RÖGZÍTHATŐ ÉN-IDŐ

Félő a mosoly már nem védheti meg
se az arc szimmetrikus vonatkozásait,
sem pedig a szó-barikádok
által emelt akadály,
vagy éppen börtönfalak szitkozódásait;
térdre kényszerít a szirupossötétség
talán éppen úgy, akárcsak
a sikátori szenny-éjszaka.
Csillagok hevernek gyermeksírások
közelében és már senki sem akad,
aki magához akarná ölelni őket.

Az igazgyöngyök már egyre mélyebben
rejtőzködnek a megsebzett szívek mélyén,
ahová nem lehet egyszerűen bejutni,
ha a bizalom csorbult,
vagy épp árulóvá lett.
A lét montázsszerű rákmenete
mintha fordítottan,
visszafelé folyna;
a kedves alig eszik reggelit.
Ötven kiló is alig, s paleodiétás
korpa-pelyheket rágcsál inkább,
ha tükörbe néz, hogy örökké karcsúnak,
s szexinek tessen.

,,Édesem Drága!
Te gyönyörű vagy belülről is! Elhiszed nekem?!”
– a koplaló éhség tudatos törmelékei
rendre bele-beleütköznek
a Mindenség-pillanatok átélhető varázslataiba;
bordák kosarainak kitüremkedése
veszélyesen aggasztó lehet.
Vigyorgó angyalhájjal kenegetett,
pirospozsgás kamasz-arccal bámulok bele
a téveteg Jelenidőbe,
s annyira jó volna legalább sejteni,
hogy azok, kiknek emberit,
s hűséges-nemest szavaztam majd segítenek,
s mindig mellettem lesznek valódibb,
nagy bajokban.

Kifüstölésekre való,
sunyító rókalyuk-illúziókba ütközök,
ha csak bekapcsolom a tévét,
s megriadok, ha arra gondolok
miért kellett egynehány barátságot feláldozzak?!
– Tündöklő evilági börtön-fintor
még egyre valószerűbb, s tapinthatóbb.
A bomló ígérgetések gyorsított romlása
precízen-pontosan megfigyelhető.
Még jó volna megérteni
a mindenkori hiábavaló Sohaságot!