Hozzászólás: Versek

[Névtelen]

ARÁNYOK HATÁRVONALAI

Az Idő szikláiban minden kő nyugodt,
néma, és talán mozdulatlan;
a felszín alatti hámrétegek,
akár a kitinpáncél,
avagy a vaskos, lefoszthatatlannak tűnő,
szilárd hagymahéj még nem adhatják önként,
s egyszerűen oda önmagukat,
hogy mások is megismerjék.
Frissen fejt hajnali zokogást hoz-vissz,
vagy épp csak hurcol magával a nyári szellő;
kihantolt félszeg-sugárzó mosolyok
megváltó vigaszába
de jó volna még
bele-belekapaszkodni félúton.

Hogy ne csupán hamis-hazug,
mesterkélt gesztusokba kapaszkodhasson az,
aki igenis létszükségletnek
tekinti a Szeretetet és Szerelmet;
megállíthatatlan apály-dagály
csalja már alattomba tőrbe érzékeinket.

A hétköznapiság civilizáltnak
bizony korántsem nevezhető közönye
inkább ragályosan fertőz,
mintsem valóban elsimíthatná a problémás,
vitatkozásra hajlamos, örök kérdéseket.
A mozdulatlan, porig alázott
méltóság hamarján térdre borul;
zsugorodnak immár kinyitható ámulatban
az ösztönök, érzékek,
s minden annyira látszat-képlékeny.

Az egymásba röppenő apróbb
fogyatkozásokat sem lehet kikerülni,
hisz nem lehetett,
aki megtanítson rá, miként kéne létezni.
A napfoltok gusztustalan pattanásai
egyre inkább kiütköznek a bőrön,
míg csak stigma-sebekként
fájdalmasan nem kezdenek vonyításba.

Az Idő digitálisan egyre
inkább rögzítésre kerül,
míg az Ember folyamatosan
érzi múlásának előszeleit…
Mert nem úgy van ám,
hogy minden burok-magány
csupán csak szimbolikus, vagy jelképes!

Visszatérnek dolgaik,
összefüggéseik egyszerűbb,
kristálytiszta értelméhez azok,
kik érzik s tudják:
valami régóta nincs már rendben itt!
– Lassan szívódik fel minden károsító anyag,
s bár az emigláló és tartósítószerek
egyre népszerűbbek a szabad-gondolatot
azért mégse áztassák már
se spirituszba, se ecetbe.