Hozzászólás: Versek

[Névtelen]

RÖGZÍTHETŐ ÉN-IDŐ

Félő a mosoly már nem védheti
meg se az arc szimmetrikus vonatkozásait,
sem pedig a szó-barikádok
által emelt akadály,
vagy éppen börtönfalak szitkozódásait;
térdre kényszerít a szirupos-sötétség
talán éppen úgy, akárcsak
a sikátori szenny-éjszaka.
Csillagok hevernek gyermeksírások
közelében és már senki sem akad,
aki magához akarná ölelni őket.

Az igazgyöngyök már egyre mélyebben
rejtőzködnek a megsebzett szívek mélyén,
ahová nem lehet egyszerűen bejutni,
ha a bizalom csorbult, vagy épp árulóvá lett.
A lét montzásszerű rákmenete
mintha fordítottan, visszafelé folyna;
a kedves alig eszik reggelit.
Ötven kiló is alig, s paleodiétás korpa-pelyheket
rágcsál inkább, ha tükörbe néz,
hogy örökké karcsúnak, s szexinek tessen.

,,Édesem Drága! Te gyönyörű vagy
belülről is! Elhiszed nekem?!”
– a koplaló éhség tudatos törmelékei
rendre bele-beleütköznek
a Mindenség-pillanatok átélhető varázslataiba;
bordák kosarainak kitüremkedése
veszélyesen aggasztó lehet.
Vigyorgó angyalhájjal kenegetett,
pirospozsgás kamasz-arccal bámulok bele
a téveteg Jelenidőbe,
s annyira jó volna legalább sejteni,
hogy azok, kiknek emberit,
s hűséges-nemest szavaztam majd segítenek,
s mindig mellettem
lesznek valódibb, nagy bajokban.

Kifüstölésekre való,
sunyító rókalyuk-illúziókba ütközök,
ha csak bekapcsolom a tévét,
s megriadok, ha arra gondolok miért
kellett egynehány barátságot feláldozzak?!
– Tündöklő evilági börtön-fintor
még egyre valószerűbb, s tapinthatóbb.
A bomló ígérgetések gyorsított romlása
precízen-pontosan megfigyelhető.
Még jó volna megérteni
a mindenkori hiábavaló Sohaságot!