Hozzászólás: Versek

[Névtelen]

MOZDULATLANNAK HITT ELBUKÁS

Mint tűnő emlék romantikus
tengerpartokra képzelem
átélhető Mindenség-szerelmeink
betöltött igézetét.
Nézem távolról a tengert,
ahol együtt ottfelejtettük virgonc,
beszédes lábnyomunk.

Mintha nyughatatlan utakba botlanék,
ahol csupán sóvárog a Külön-Béke,
elkerül már minden megállapodásnak
indult sajgó vak-szerencse.
Most még mintha minden Ember
szándékosan balsorsot cipelne
Sziszifuszi-teherként tékozló vállain;

jeltelen, Apokrif-életük során
nem maradhatott talán senki,
aki ismerhette, tudhatta volna,
kik is voltak teljesen igazán emberi mivoltukban
– biztosított élet-medrek után
még oly jó volna makacs elszántsággal kutatni,
míg csak a kezdeti forrástól
az ember elérhet a végcélokig.
– Odakint most egyre több a bológató csürhe
tapló-ivadék, kik szájtátva vihognak
s röfögnek s minél nagyobb,
vagy oltáribb egy-egy szemenszedett szenzáció,
ők annál inkább elemükben lesznek.

De jó volna egy csöndes partszakasz,
ahol csak a hőszerelmeseknek lenne joga,
s kiváltsága szív-törvények szerint felfedezi
s megtartani a bimbót-teremtő boldogság
igaz s őszinte szent gyönyörét.
– A rendet elhagyó lázadás sokszor
mégiscsak hasznos lehet.
A betegeskedő, menekülő szív
sokszor feljajdul egy-egy élesebb
tüske-sebre, melyből vérmolekula kicsordul.

Egyszerre nyomaszt s kétségbe ejt
e mostani elvadított, elhülyített sanda Kor;
örökkön túlhajszolt, túlzaklatott,
totális atommag-kimerülés,
melyben rövidtávon szinte mindenki kikészül.

Elbukni most még szégyen inkább,
pedig sokat lehetne belőle tanulni.
Felszínes hazugságok még egyre motozznak.
Gyulladt sebeit lázadó némaságomnak
még tovább viszem rendíthetetlennek
hitt akarattal.
Nappalaink az éjjelek
szirmait sikoltva ejtik el…