Prózák

[gleam]

[Tasev Norbert]

KÁNIKULAI KRÍZIS

A nyári kánikula, mintha egy hatalmas kályha, vagy vulkáni kürtő, vagy forrongó magma lett volna mely izzó, semmit, és senkit sem kímélő könyörtelenségével sújt le az áldozataira, úgy vette őt körbe álmatlan éjszakin át, és sújtotta, mint valami halálos bűn végelláthatatlanul. A hirtelen, bejelentés nélkül támadt nagy fényesség, mint egyetlen középpontba koncentrált atommagrobbanás lett volna állandó jelleggel, ahogy múltak a percek hevített, és égetett. Ilyenkor – ha nem vigyázott magára -, különösen délelőtt tizenegy és délután három között, úgy megégett a bőre, és szabályosan fölhólyagosodott, és megsebzetté lett szinte egész lénye, hogy szinte értelmesen gondolkodni is megszűnt létezni!
Most hirtelen – ki tudja milyen cél, vagy adott szempont szerint választhatta ki -, úti célját elgyalogolt menetelő ütemben egészen a régi Szerb Antal utca sarkán álló sarokra, melynek két égimeszelő, tölgyfakapuja fennen hirdette: Rektori Főhivatal! Idegeneknek szigorúan tilos a bemenet! – Tőle nem kellett igán se rettegni, se félni! A világ leggalamblelkűbb, legártatlanabb honpolgára volt ő egy személyben. A keskeny, kis töpörödött utcácskában a Főhivatal kapujával szemben ironikus módon egy Dante szobrot helyeztek el. Meglepő volt Vergilius nélkül ez a fajta középkorias párosítás, annál is inkább, mert éppenséggel a legfontosabb mondatot felejtették le a dicső, és bizonyára halhatatlan emlékezetű szobor talpazatáról:
,,Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”
Még jócskán benne járt a reggeli forgalom okozta sokkban, mert karórája tanúsága szerint épek hogy elmúlt kilenc. Mégis nagyon sütött, szinte Káin-bélyegekkel égetett a bombázó napsugár. Az ünneplőbe kivasalt, szépen patyolattisztaságú ing, az öltöny – amit nagy gondosság mellett egy finom úri, szabónál csináltattak, külön vizsgáztatási alkalmakra, és ami többek között valami ormótlan, egyenesen negatív Anti Dávidos hatást kölcsönzött egész megjelenésének, mintha meleget elnyelő anyagból készült volna, mert szinte beitta szabályosan a nap sugarait. Nem is a gyakorlatban rövid időn belől hirtelen jött hőség, sokkal inkább a koncentráció átmeneti, mintegy hézagos megszakítottsága, és pillanatnyi szünete dühítette.
,,Vajon akkor is mindent fogok tudni, ha majd a próféta elé állok?” – s kínozta szabályos közökben a hőség, ami elől a kicsinyített erkélyek, és gangok is csupán átmeneti enyhületet és frissességet szolgáltattak.
Kedvese csokoládé haja, és ártatlanságba vesző őzike-szeme lebegett előtte. Rohanni ennél az utolsó perceknél, avagy azon törni törhető buksiját, hogy az utolsó néhány tétel szövegét, még talán biztosan betanulja szinte fölöslegesség számba ment. Odaáll merészen, kihúzott, bátor testtartással kedvese elé, vagy inkább sokkal kézenfekvő, hogy letérdel, és szint vall, mint hősszerelmesek szoktak a mozivásznak kifeszített golgotáján.
Úgy érezte, már szinte mindent elmondott neki – legalább is ami versekben kifejezhető, és megvallható -, csupán az elrejtett egzotikus felhangok, és csókok perzselő forrósága maradt egyelőre tisztázatlan kérdés! De hát, ami késik, nem múlik! Kedvese egy évvel fiatalabb volt nála, és így azt gondolta, hogy korban még passzolnak, és illenek is egymáshoz. Hogy az adott korkülönbség ekkor nem nyilvánvaló. Ez nagyon fontos szülői elvárásnak számított; ti. hogy, kedvese ne legyen nálánál öt-hat évvel idősebb, csupán legfeljebb egy-két évvel, így az a cirka egy év szinte meg se kottyant!
Mint egy erősen verejtékező élő szobor megállt a bejárattal szemben, ahol az enyhe kereszthuzat, és az útjában fellépő légáram átmenetileg még enyhítette szenvedéseit, és várt. S mivel a kiszemelt, álomtáji kedves csak nem jött egyre toporgott, és a végén már maga is egyik lábát a másik után tornáztatta, kisebb, koncentrikus körökben emelgette, hogy kisebb, alig titkolt indulattal sietethesse az örökkévaló idő múlását.
– Hát szervusz, Tibikém! – köszönt neki egyszer csak hirtelen valaki, aki annyira ismerős volt, s mégsem tudta azonnal, és akkor rögtön beazonosítani.
– Szervusz! – töprengett egy darabig. ,,Hogy is hívhatnak barackvirágom?”
– Szia, na, felkészültél a nagy megmérettetésre? – faggatózott tovább. – Mert én már csupa hasznos és jó dolgot hallottam az öreg eminenciásról.
– Hát, ami azt illeti… Én szinte semmit sem!
– Nem láttad a kis barátnődet? Igazam van?
Hirtelen patakokban kezdett el csordogálni róla a hirtelen felgyülemlett verejték.
– Nem, sajnos még nem futhattam össze vele!
– Hát pajtikám ezt aztán sütheted, mert értesüléseim szerint ma meglehet, hogy nem az elsők között lesz, aki majd vizsgázni akar! – mondta ki a keserű ítéletet, és szemlátomást, mintha élvezte is volna, hogy ádáz nemtörődömséggel, és hányaveti közönnyel belegázolhat valakinek a lelkébe, akiről legfeljebb – kezdetben csupán annyit tudott, hogy versekkel hálálja meg azt, ha kedvesek vele, és önzetlenül segítőkészek.
Az adott kedves aztán a Kecskeméti utca felől viharzott be az Egyetem tér felé, mint könnyen jött eső utáni huncutka szivárvány. Leplezetlen mennyország-mosolyát is, mintha öntudatlanul egyedül csak neki tartogatta volna. Elmosolyodott, azzal az őszinte, és bájos tisztasággal, amiben nem volt sem tetetett részvét a megtörtént dolgok miatt, sem pedig kicsinyes bosszúállás, mint amikor valaki mosolyog, és közben hátba szúrja a másikat. Könnyedén, mint egy pajkos, kis fecske fölszállt a járdaszegélyek sivár földalatti világából.
– Szia, Tibus! Hát hogy vagy?
– Én… Én… Én… Remekül! – ezt a pár alig hallható szót is mennyi erőfeszítéssel kellett kimondania, míg egyáltalán sikeredett.
– Remélem készülgettél a soványka hétvége alatt?
– Hát persze! És kegyed?
– Én is! – közelebb merészkedett, mint a számító emberek többsége, akik csupán érdekből cselekszik a jóságát, de részvét, és együttérzés nincs egy szikárnyi se bennük, belekarolt az időközben tökéletesen pirospozsgásan elpiruló, fülig szerelmes fiatalemberbe, és kedveskedőn, hogy senki közelben járó meg ne hallja belesuttogott a fülébe:
– Mit szolnál, ha veled mennék be elsőként vizsgázni? – S fogta magát, nem törődve semmivel és senkivel és egy mély, és belsőséges puszit csókolt almaformájú arcára, amitől annak csak még megveszegetett ütemben kezdett dobolni a szíve, mely halhatatlan zsarátnokként csupán csak érte lángolt.
– Nekem ez is megfelel! – most még azt sem foglalkoztatta volna különsebben, ha majd a vizsga után este a Dózsa György úti kollégiumban kibeszélték őket a barátnői. – De azért, ha esetleg megakadnék valamelyik tétel kidolgozásánál azért ugye még számíthatok rád?! – semmivel sem összehasonlítható megsebzett őzikeszemekkel bámult rá kérdőn, és a fiatalember dobbanó szívével máris azt érezte, hogy szerelmes és elveszett az önemésztőn fojtogató lángok között.
Az ajtón belülről egy komorló, szinte ótestamentumi dübörgő, prófétás hang szólalt meg:
– No, jöhetnek aki csak akar!
A rektori főhelyettes volt, aki mellesleg, mint kulturális irodalompárti titkár valamikor a Szófiai egyetemen bolgár irodalmat is hallgatott; méghozzá eredeti nyelven, és aki valósággal rajongott a XX. századi színházért.
– Szerinted bemenjünk?! – aprócska hattyúkezeit gyengéden becsúsztatta a fiatalember karjai közé; kedveskedőn karon fogta. – Úgy félek! – csicseregte pacsirtahangján.
– Ne izgulj! Szerintem nem fog megenni! Még csak most lehetett ebédidő, és ilyen korban az embernek már sokkal lassúbb az emésztése!
– Ez aztán a szellemes válasz! – gratulált. – Nem is gondoltam volna, hogy neked ilyen kitűnő humorod van! Elismerésem!
– Mindig marad mellettem, és akkor nem lehet semmi baj! – ezt a kis biztatásfélét a hölgynek szánta, ám valójában saját magát próbálta megnyugtatni, mert verejtékekben csorogva tört rá a félelem.
– Akkor mehetünk?!
– Igen, persze!
Úgy léptek be a sötétséget árasztó, sötétbarna, ódon barnaajtón, mint ifjú házasok, vagy hősszerelmesek, akik hogy igaz, és rendíthetetlen szerelmük is igazságát bizonyítsák egymásért az életüket is képesek lettek volna feláldozni!
– Üdvözlöm önöket kedves kollegáim! – köszöntötte őket dörmögő tenorhangján a professzor. A szobán máris meglátszott, hogy igen-igen művelt értelmiségi ember lakja; a falon a töprengő Babits Rippl-Rónai és Arany időskori fényképe volt látható. A tölgyfaborítású hatalmas könyvespolcokon pedig különböző lexikonok, és szépirodalmi tanulmánykötetek halmazai, és fontosabb kéziratok is, melyek nagyobb, egyetemesebb igazságokról tanúskodhattak az avatatlan szemek számára.
A professzor gyorsan kirakta a hatalmas, szintén tölgyfából készült, faragásokkal díszített íróasztalára a tételeket; mind a harminckettőt.
– Akkor ki lesz az első? – kérdezte türelmesen.
A fiatalember látván az ifjú hölgy kissé megszeppent tanácstalanságát és tétova hezitálását rögtön döntött, és belement az kikényszerített ,,játszmába”
– Ön aztán látom, hogy vállalkozó kedvű kedves barátom! Tessék csak! Húzzon egyet!
A fiatalember mivel balkezes volt ezért mindig csak azzal a kezével volt hajlandó húzni, amelyik kézre állt neki, mivel a jobbot ormótlannak és oda nem illőnek tartotta egy ilyen magasztos művelethez szinte mindig is.
– Ne kapkodjon el semmit! – figyelmeztette bölcs hangon az öreg. – Nyugodtan várja ki a megfelelő pillanatot és húzza ki a tételét! – hátradőlt a bőrrel vastagon bevont, dönthető karosszékében és szinte élvezte a levegőben is jelenvaló bizonytalansággal megspékelt rettegés illatát…
– A harmincas tétel! – mondta be a fiú a számot.
– Igen! – az öreg felírta a számot gondosan a füzetébe, majd folytatta -, hát kérném tisztelettel ez Gárdonyi Géza: Az én falum című novelláskötetének részletes elemzését foglalja magába! Bízom magában kedves barátom, mert tudom Ön soha nem verne át, és hogy mindig készült!
A fiatalember némán meghajolt kissé színpadiasan, mert az önbizalomhiányának ez most kiváltképpen használt, ha valaki már az első adandó alkalommal dicsérni kezdte.
– Tizenöt percet kapnak; addig összeállíthatják a jegyzeteiket, és készülhetnek lélekben a megmérettetésre. – fűzte még hozzá mondandójához az öreg tanár.
– Köszönöm szépen! – hátra slattyogott, és még le sem tette a kis irattáskáját, melynek szürkés, kopottas színe egyből elárulta; viselője sokban hasonlít egy pufók, szürke egérre, akibe azért szorulhatott néminemű tudatos élelmesség.
– Ne feledjék még van összesen tizenöt percük! – figyelmeztette őket éleselméjűséggel a prof.
– Te tudsz mindent?! – tétovásodón érkezett a bal fülébe a suttogó válasz a hölgytől.
– Miért kérded?! – fordult hozzá, bár alig nézett fel, hiszen a keze úgy járt fel s alá a papír hófehér lepedőn akár a motolla, vagy egy automata gép.
– Igazán segíthetnél egy kicsit rajtam is! – finom gúnyolódásnak szánta ezt a kis megjegyzést, mégis a másikon egyből látszott, hogy egyszerre leplezte le és árulta el saját magát; hiszen arról volt szó, hogy bizonyos felkészültséggel rendelkezik – legalább is észbeli gondolatok bonyolult dolgaiban!
– Kérlek, várj egy pillanatot!
– Az életemet is elvárom életem!
A másik most olyan gyorsan és szaporán rótta cirkalmasan kaszáló, macskakaparásszerű sorait, hogy sokszor már azt sem igazán tudhatta, hogy valójában mit is ír; alig telt el újabb két- legfeljebb három perc, és már bizalmasan fordult oda hozzá; az öreg látszólag persze semmit sem vett észre! Nem lehetett pontosan tudni, hogy nem létező bajsza alatt vajon min mosolyoghat ennyire jókat; hatalmas aznapi kulturális újsághalmazát kinyitotta maga előtt, és a terjedelmes méretekkel rendelkező újságpapírost szándékosan úgy maga előtt tartotta, hogy a másik kettőt ne kelljen puskázáson tetten érnie, mint a leleplező mesterdetektíveknek!
– Na, figyelj csak! Mi is a tételed? – odafordította a kis, nyomorult cetlit maga elé, hogy jobban láthassa.
– Á! Vajda János öregkori költészete! Ragyogó! – örömteljes vigyorgás látszott máris az arcán, ami egyenértékű volt egy megkönnyebbüléssel!
– Neked látom, ez kisujjból már megy! Nem akarsz esetleg cserélni?! – incselkedett a hölgy, mert időközben rájött, hogy nem biztos, hogy biztos a tudása; legalább is, ami a tételben foglaltakat illeti!
– Nem olyan ördöngösség! De ahogy látom a versmemoriterekkel is bajban leszel, és tudod a profnak herótja van attól, ha valaki nem tud tisztességesen legalább egy verset!
– Ajaj! – sebezhető sóhaj hagyta el a hölgy szájfényes cseresnyeszínű ajkait. Látszott, hogyha csak feleannyi időt szánt volna felkészülésre, mint a tükör előtti cicomázásra esetleg könnyedén vette volna az előtte most hétmérföldesen tornyosuló akadályokat, és buktatókat!
– Nem lesz semmi gond, csak próbáld vele elhitetni, hogy magabiztos és bátor kiállású vagy és strammul megállod a helyed, akkor nem lesz gond!
– Kösz a jó tanácsot!
– Ja, igen! – jutott gyorsan eszébe a tizenöt perc vége felé -, arra nagyon ügyelj, hogy lehetőleg a verscímeket is pontosan mondd ki, mert az öreg még azt hiheti, hogy csalsz! Sok sikert!
– Neked is! Köszi! – ez már nagyon bizonytalanul hangzott, mert időközben kiderült, hogy a kishölgy szinte alig tud valamit az öregedő Vajda szerelmi költészetéről. ,,Vajon miről fog az öreggel beszélgetni? – suhant át az agyán. Elvégre a kollokvium egyfajta nyugodt beszélgetést jelent és nem szándékos megmérettetést, vagy vizsgát!”
A fiatalember kissé tétován felkelt a kényelmes bőrgarnitúrák fogságából; bíborszínű nyakkendőjét megigazította, ami időközben enyhén összegyűrődött, és most sokkal inkább egy túlságosan is elfoglalt újságíró benyomását keltette és nem egy vizsgázó diákét!
– No, hadd hallom csak? Nagyon kíváncsi vagyok az Ön feleletére drága kollega! – az újság lapjait kellő gyors gondossággal hajtogatta össze és félretette az asztalán, ezzel is szándékosan némi késeltetett időt hagyva a másiknak, hogy fejében összeszedegethesse még rendszerbe megmaradt gondolatait!
– Az én tételem Gárdonyi Géza: Az én falum című novelláskötetének elemzése! – jelentette ki egyszerű üveghangon. Mintha egy elzárt szobában lett volna most, ahol az echósított hangok szándékosan elhaltak a fojtogató csendben, hiszen senki sem hallhatta őket!
– Hát ez pompás, pompás! Halljuk! – lelkendezett az öreg, mert már most kiderült apró emberi gesztusaiból is, hogy Gárdonyi is az egyik halhatatlan kedvencei közé tartozik!
A fiatalember szándékosan tetetett önuralommal kezdett a hosszadalmasnak ígérkező beszédbe: gondolta időt spórol a fiatal hölgynek, akibe a füléig belezúgott, csak nem merte szívét vallomásra bírni. Az öreg szívélyes meghittséggel és türelemmel hallgatta, és hogy helyeslésnek nyomatékot adhasson párszor bólogatott, így bíztatva a megszeppent, bátortalanodott másikat, hogy amit mond az még jó!
– …És nagyon érdekes, hogy Gárdonyi néptanítói élményeit is a lehető leghívebben örökítette meg ebben a kis kötetben! Különösen akkor, amikor a kisgyerekek rorátéra mentek! – s eszébe jutottak azok a tanulmánykötetek melyeket az idős professzor írt, mert sok társától azt hallotta, hogy sok tekintélyes embernek kiváltképpen imponál és hallatlanul a legjobb benyomást kelti, ha olvasták az írását!
– És Ön szerint drága kollega mit jelent a roráté? – kapta fel a fejét a mondat közben az öreg. Nem lehetett tudni, hogy szándékosan kekedzkedik-e vagy csupán újabb célpontot keres?
– Hát… mivel a gyerekek hajnalban keltek útra az iskolába valami hajnali dolog lehet!
Az öreg látva a szomorú tanácstalanságot hirtelen másra terelte a szót:
– Mondja csak kedves kollega úr? Tanult Ön latint?
– Sajnos nem!
– Hát ez helytelen, de megpróbálok magán segíteni! – az öregen is látszott, hogy mélységesen elgondolkozik azon, hogy vajon mit is tanulhatnak a fiatalabb szamárgenerációk a mostani tanintézmények padsoraiban, ha még egy egyszerű latin kifejezéssel sem tud megbirkózni?!
– Hát, ha hajnalban mentek a rorátéra, és csak utána iskolába, akkor? – emelte fel kérdőn szinte teljesen ezüst-porcukrozott szemöldökeit az öreg. – Akkor hova mentek a kisdiákok iskola előtt?
A másik rögtön érezte, hogy ebben a mindent eldöntő végső kérdésben lehet a válasz lényege, és ha most erre rosszul válaszol, az legalább két jegy levonást érhet!
– Bementek a templomba melegedni, mert, ahogy Gárdonyi is írta olcsó kalucsnikat, és csizmákat kaptak, amikbe könnyen becsordogált a hólé, és hamar át lehetett fázni benne!
Az öreg jókat mosolygott a feleleten, hiszen ekkora leleményességgel ritkán számolt hosszú negyvenéves pályafutása alatt:
– Frappáns és egyszerre nagyon szellemes válasz drága barátom! Tetszik nekem a gondolkodása! De mit is jelent már végre az a roráté?
A fiatalember torkán érezte a fojtogató hóhérkötelet, mely egyre szorosabbra kezdte húzni és ostromolni a gigáját; szinte már alig kapott levegőt a tanácstalanság levegőtlensége fojtogatta!
Hosszú, állott homály és csönd telepedett rájuk; az egykor remekül indított felelet – most érezte csak hamar megfeneklett.
– Enyje, enyje! hát drága barátom! Most mit is kezdjek magával?! – vakarta meg őszes üstökét az öreg, mert csöppet sem szerette volna egy ilyen mindig őszinte és remek diáknak elvenni a további lelkesedését a hivatástudatától.
– Hát a hajnali imádkozás! – mondta meg a választ! Azt érezte, hogy saját maga legalább annyira feszült, és türelmetlen, mint most tanácstalan szomorúságában a másik.
– Ajajaj! Hát most mi legyen?! – előtte ott volt már kinyitva a leckekönyv fekete borítója: mintha a halál könyvét szorongatta volna a kezében a prof rendelkezve élet és halál között!
Kipattintotta régimódi típusú kerámiahegyű tollának a fedelét; tűhegyes volt a toll hegye; olyan cirkalmas betűkkel írogatott bele akárcsak a diák a maga papírját, amit az öreg első ránézésre alig tudott csak épek hogy kibetűzni a jelentős helyesírási szarvashibáktól, és elírásokról már nem is beszélve, amit a diák figyelmetlen izgalmában csak ejtett!
– Hát kedves kollega! Amit elmondott azt jóra értekeltem, és írtam Önnek egy kis dicséretet is, ha megengedi! – vaskos enkidu-kezekkel adta át az indexet. Hatalmasnak látszó, bölcs ótestamentumú alakja kinyúlt az asztal mögül; felállt, és a fiatalember legnagyobb meglepetésére kezet rázott vele csak annyit mondott:
– Igyekezzék minden időben az emberségét megőrizni, és csak az ajtón kívül nyissa ki az indexét! – azzal útjára bocsátotta.
A fiatal hölgyet sem kellett sokáig váratni; most ő következett és hála bámulatosan briliáns emlékezőtehetségének olyan szépen ízes nyelven mondta el a Vajda-féle szerelmes verset, hogy az öregnek majd belefacsarodott a szíve, míg hallgatta, és a hölgy által elképzelt vereségből is legalább egy elégséges szintig ki tudtak sütni valami elfogadható érdemjegyet is!

[Tasev Norbert]

LEVÉL A LÁNYHOZ

Drága Kincsem!

Mindig is rettentően büszke voltam rád, vádoljon a külvilág nyugodtan azzal, hogy gyáva voltam akkor, amikor a gyöngédséget összekevertem a határozottsággal, vagy éppen a talpraesettséggel.
Tizennyolcadik szülinapodon köszöntlek téged, és tudom, hogy most nagyon haragszol rám, és jogosan neheztelsz a – sok esetben könyörtelen életre -, hogy miért kellett olyan hamar elhagynom benneteket. Tudom, hogy kissé furcsán hangzik, mégis azt mondom, hogy talán a sors akarhatta így. Nagyon szerettem volna még hosszú évekig mellettetek lenni, mert azt szerettem volna, ha igazi család lehetünk, de ha arra gondolok, hogy az orvosi vizsgálatok, és azok a mérhetetlenül sok gyógyszeres kezelések, és egyéb terápiák sem enyhíthették a fájdalmakat, és a lelki katarzisokat, melyeket szükségképpen végig illett szenvedni, és el kellett tűrni – akkor azt mondom, hogy abban végzetesnek tűnő, döntő pillanatban igenis ez volt az emberileg meghozható legjobb döntés.
Elképzelem, hogy ezt a levelet olvasod, és ebben a pillanatban vagy a legszebb, mert azt a ritka, különleges vonzerőt birtokolod, mely nem kérkedik, és nem is fuvalkodik fel, mégis az ember tiszta szívvel, és mindig önzetlenül adja egy másik embernek.
Már egy hosszú ideje írni akartam, de tudod mindig tologattam, hátráltattam a napokat, mert több időt szerettem volna kicsikarni maradék életemből.
Már bizonyára megtaláltad a neked szánt szülinapi ajándékomat, amit anno még a születésed előtt vettem, és bár nem tudhatom, hogy az anyu tudott-e róla, én magam igyekeztem elfogadható formába becsomagolni. Amint látni fogod a csomagolópapír egy kissé érdek, és meggyűrődött a sok haszontalan próbálkozás dacára, de azért épségben maradt.
Látod már megint érzelgősre vált a hangom, és még rengeteg fontos dolog lenne, amit szeretnék neked elmondani.
A legfontosabb dolgok egyike, és egyben legfontosabb kincsed az életben az emberséged! Ezt ne feledd! Belőle táplálkozol, és ha úgy érzed, hogy jócskán meggyűltek a viharfellegek életed borús egén egyszerűen csak belém kapaszkodol, és meglásd biztos vagyok benne, hogy máris másként fogod látni bonyodalmas dolgaid összefüggéseit.
Anyu mindig óvott tőle, hogy a fiús ügyeket előttem beszéljétek meg – sosem értettem miért? Bár találgatni kíváncsiságom miatt mindig is előszeretettel próbáltam. Ha jól sejtem már most is lehet valakid! Én nagyon örülök annak, ha úgy érzed, hogy találtál egy rendes embert, akivel egy hullámhosszon vagytok minden szempontból, és aki ténylegesen lelked másik fele lehet! Azért biztos, ami biztos kérlek a nemi vágyakkal vigyázzatok, és legyetek óvatosak!
Tudod amikor először megláttam az anyut mintha egy másik kozmikus világba kerültem volna. Épek hogy elkezdődött a zűrösnek becézett, szokatlanul meleg Szeptember, és – szokásomhoz hívem -, honom alá csapott szürkés aktatáskámmal, és tele könyvekkel voltam fölpakolva. Nem tudhattam, hogy vajon mikor vehetett egyáltalán észre ténylegesen. Tudom, hogy szerinted azonnal fel kellett volna, hogy vegyem vele a szemkontaktust, de ez egy roppant félszeg, félénk, és velejéig hiperérzékeny emberrel szemben kész katasztrófának bizonyul. Mintha egyszerre lennék szerencsétlen, és esetlen. Ha majd nézel francia vígjátékot különösképp Pierre Richardot kicsit gondolj néha öreg apádra.
Az anyun éppen egy könnyed kis fekete színű kardigán volt, és hozzá hófehér blúzféleség, melyben úgy lebegett a felszín felett, akár egy valóságos angyali tünemény. Ha jól láthattam éppen szórólapokat töltögetett, és írt alá filc, vagy éppen golyóstollal, és látszólag teljesen a munka megszállottjának tűnt. Azaz se látott, se hallott.
Én mindig is nehezen építettem ki új kapcsolatokat, mert sajnos gyerekkorom óta nem tanulhattam, és sajátíthattam el a barátkozás művészetét. Tudod, amikor szülinapjaid voltak, és hirtelen eltűntem mindenki legnagyobb csodálatára az csupán csak azért volt, hogy tisztességesen kibőghessem magamat, és elsirathassam szánalmas pesszimizmusom műfajait.
Sokszor visszagondolok, hogy mekkora egy mázlista lehettem, hogy egy olyan fantasztikusan erős, és karizmatikus személyiség, mint az anyu rám talált, és velem szerette volna megosztani életét. Sokszor úgy éreztem, mintha becsapnám önző makacsságommal, kisstílű rigolyáimmal, mert a nagymamát nem különösebben szerettem. Tudom, most azt fogod gondolni, hogy miért nem tudtuk elásni egyszer és mindenkorra a kiélezett csatabárdot? A válasz egyszerűbb, mint gondolnád. Én eléggé makacs, és hajthatatlan voltam hozzá, hogyha egyszer megsértettek, akkor azokkal többet legfeljebb csak kényszerűségből, és nem felebaráti szeretetből váltsak egy-két keresetlen szót. No, meg ott volt anyu apukája is, aki el nem felejtette volna mindig az orromra kötni, és emlékeztetni, hogy ő egy ,,módosabb embert\” szánt egyetlen lányának!
Egyik ember sem tudja, és nem is sejtheti, hogy vajon a halál után mi következik, mégis bárhová is kerüljön a rozoga, elhasznált, hajótörött földi testünk, a szellemünk, mely folyamatosan őrködik, és védelmezi szeretteinket talán mindig is ott őrködik felettünk.
Mennyi mindent szerettem volna elmondani neked kincsem! Te már biztosan nem emlékszel a nagyapádra, de annak ellenére, hogy sokszor egy marcona, kissé idegbeteg, és goromba öregember volt téged rajongásig szeretett, csak éppen sohasem tudta kimutatni, vagy éppen megfelelő mértékben kordában tartani az érzelmeit.
Olyan jó volna, hogyha az emberek láthatatlan, telepatikus, gondolati pályák által kommunikálnának egymással, és akkor már nem volna szükséges feltétlenül a személyes találkozások kritériuma. Akkor talán én is meghallanám a téged érintő érzelmeket, melyek bizonyára sokszor teherként nehezítik, és újabb megpróbáltatások elé állítják egész angyali lényedet. De bízom benne, hogy a humor és a jókedv mindig visszatérhet az ember bonyodalmas, és vihart látó elméje közé, hogy ott napsugárrá változtassa a nehezebb napokat.
Anyu biztosan nagyon fáradt, elcsigázott, és bár erősnek, és sziklaszilárdnak igyekszik mutatni magát mindig is gyöngéd, figyelmes virágszál marad. Kérlek, ha marad egyszer-egyszer egy kis időd a leckék, vagy barátok után menj és segíts neki, még akkor is, ha nem kért tőled semmit mutasd meg neki, hogy ott vagy, és számíthat rád, mert jelen vagy! Anyut sohasem láthattam spontán sírni! Talán azért volt ez mert mindig én voltam az első, akinél rendre eltörött az a bizonyos mécses. Most gondolom te is úgy érzed, hogy túlzásba vittem a szigorúságot saját magammal szemben, de hamar ráfogsz jönni, hogy még a legszilárdabb, önmagukat rendíthetetlenek mutató embereknek is létezik egy-egy érzékenyebb, külvilág által csupán csak ritkán látható oldaluk.
Szeretnék tőled kérni valamit! Erre te máris zokszó nélkül ugranál, és akárcsak egy liter tejről, vagy vizes zsemléről volna szó zokszó nélkül már mennél is a közértbe, hogy apád minél előbb élelemhez jusson, még akkor is, ha a külvilág szemében ez is egyfajta újabb szívességnek minősült családtagok között. Most viszont szeretnélek megkérni arra, hogy bárhogyan is alakuljon további életet sohase feledd el azt, hogy elsősorban ember vagy, és minden csak ez után!
Nem tudom, hogy lett-e gyereked, de jó volna, ha megpróbálnál minél több szívet melengető hasznos emléket is elmesélni neki, hogy tudja ki volt a különös, hóbortos nagyapja, és őszintén remélem, hogy ha megnő nem fog majd nagyon haragudni, hogy – akárcsak veled, melletted sem lehettem ott az utóbbi években.
Te biztosan nem emlékszel már rá, de amikor úgy négy-öt éves kis hercegnő voltál homokvárat építettünk a tengerparton, és te voltál a legbüszkébb, amint kis műanyag lapátoddal, és sárga színű vödröddel valósággal mint egy igazi építészmérnök pontosan kimerted az összes homokot, és hogy nedves legyen a kötőanyag kihasítottál – persze csak átmenetileg egy kis jelentékeny darabkát -, az óceánból. Rengeteg képet készítettem akkoriban. Elismerem, hogy talán illő lett volna jobban figyelni a fényviszonyokra, és egyéb effektusokra, mert bár sok kép kissé szemcsésre, vagy homályosra sikeredett azért az érzékes, és a harmonikus boldogság minden képen jól érződik, és kivehető.
Tudod édesanyád fantasztikus asszony, és azt hiszem, hogy hamarabb kellett volna találkoznom vele, amikor még nem volt eltört szívemben ennyi veszteség, és fájdalom sok-sok eltékozolt perc, és elvesztegetett pillanat miatt. Abban szeretnék bizakodni, hogy megpróbálsz boldog lenni, és kiegyensúlyozott, és felépíted a saját kreatív-alkotó életedet valaki oldalán, akit igazán, és őszintén megszeretsz! Ha esetleg a házasság, vagy az esküvő miatt aggodnál annyit mondhatok, hogy ne engedd, hogy a világ befolyásoljon akár bármiben is, mindig a szíved tanácsait kövesd! Én még jól emlékszem arra a napra, amikor az anyakönyv vezetőnél jártunk édesanyáddal a polgármesteri hivatalban! Édesanyád hihetetlenül modern hölgy, és bár szerintem minden hölgynek az esküvője napja a várva várt nagy nap, mégis az anyu megengedte, hogy meghitt, harmonikus polgári szertartás keretében mondhassuk el egymásnak a boldogító igeneket! Kérlek, ha nem felejted el ezt is említsd majd meg neki.
Lassan levelem végére érek! Nem szeretnék a búcsúzásra gondolni, de szeretnék abban bízni, hogy ezt a levelet mindenképpen megkapod, és nem gondolsz rám majd haraggal, vagy dühvel a szívedben. Édesanyáddal együtt te voltál a legnagyobb szent ajándék rövidre szabott életemben!

[Tasev Norbert]

ILYEN AZ ÉLET

Néhány napja érdekes apróhirdetés jelent meg az online álláskereső portál felületén: ,,Ügyes kézű titkárnő kerestetik azonnali munkába állásra! Konzumszolgáltatások előnyt élveznek. Középiskolai végzettség sem akadály.-
Kora reggel fél hatkor egy csinos, igényesen megjelenésű, és öltözködésre roppant figyelő, ifjú, harmincas hölgy lépett ki az Astoriához közeli kis utcácskából, és végig sétált az éppen kelni készülő nap késhegynyi sugarain lépkedve a Rákóczi úton. Nem sokkal később már a belvárosban lépkedett, és mivel közel volt a Deák Ferenc-tér hamarabb ott volt leendő munkahelyén, mint azok, akiknek jóformán át kellett vergődniük az egész városon a kora reggeli órákban.
Hatalmas, üvegépülethez ért, és szándékosan a recepcióhoz ment, ahol szinte érezhető volt, hogy a két tohonya, lustálkodásra hajlamos, két méter magas, gorillaszabású biztonsági őrök szinte nyál csorgatva élvezik a hosszú, karcsú, formás lábacskák látványát, és főként a kellemesen domborodó női idomokat, melyeket lelki szemeikkel voltak hivatva elképzelni. Minél egzotikusabb volt egy-egy idillikus látomás annál inkább kedvükre megnyalták nagy bikahúsos szájukat.
– Jó reggelt kívánok! Az álláshirdetésre jöttem! – közölte az ifjú hölgy.
– A harmadik emeleten a folyosó végén jobbra! – adott unalmas felvilágosítást az ücsörgő őr, míg a másik kettőnek csupán annyira telt, hogy bamba idiótasággal megvillantsanak arcukon egy-egy kéjes mosolyt.
– Köszönöm szépen! – fogta magát, és röpke gazellaszökkenéssel máris fellépkedett a lépcsőn, mert valami miatt úgy érezhette, hogy ebben a helyzetben kiváltságszámba menne, ha egyszerűen a liftet használhatná.
Hármat kopogott, csupán a szokás kedvéért, és a biztonságért, hogy biztosan meghallják majd azok, akik esetleg túlságosan elfoglaltak hozzá, hogy az ajtóra figyeljenek. Bár ez elég valószínűtlennek hatott, elvégre állásinterjúra érkeztek ide a legtöbben.
Hármat kopogott, és mikor meghallotta, hogy szabad a bejárás egy patyolatfehér, nagyobb méretű helységet látott elsőre, melyben egy hatalmas téglalap hosszúságú asztal volt, és legalább kilenc vizslató tekintet jobbára persze mind férfiak, akik szinte már mindig élvezettel veselkedtek neki, hogy milyen új jelentkezők között kell majd szelektálniuk, vagy válogatniuk.
Az igazgató volt a legérdekesebb. Szintén harmincas, fiatalos, sportos fiatalember benyomását keltette, és látszólag ő volt a teremben az egyetlen ember, aki kedvért játszhatott, vagy nyomkodhatta méregdrága okos telefonját, mert a kutyát nem érdekelte, hogy éppen mivel is foglalkozik.
– Jó reggelt kívánok mindenkinek! – köszönt annyira kihúzva magát, mint akit szabályosan megfeszít a lázas igyekezet, mert mindenképpen szeretne jó benyomást kelteni, és mert szüksége van erre a munkára, hogy végre kijelenthesse elért valamit ebben a szánalmas életben, és talán rendeződnek majd a körülményei.
– Üdvözöljük! – harsogták mindannyian egyszerre kórusban, és hála a visszhangos terem Pazar akusztikájának egészen biztosan a földszinten is hallhatta az a három biztonsági őr, akik birkaként kedvükre legeltethették szemeiket, vagy hallgatództak.
Egy fiatal HR-es hölgy azonnal lapozgatni kezdett, és megpróbált úgy fontosnak, és hivatalosnak látszani, hogy ha kellett, ha nem szinte élvezettel rágcsálta a szemüvege szárát, mintha ő egy valóban fontos ember volna.
– Úgy látom, hogy öt és fél évig volt a tanári pályán! Megkérdezhetem, hogy milyen okból jött el? – egyszerű, logikus kérdésnek hangzott nemde, mégis a fiatal hölgy kortyokban nyelte a magabiztosságát veszélyeztető kisebbfajta félelme gombócait a torkán.
– Szerettem volna kipróbálni magamat más szakterületeken is. Bár nagyon szeretek tanítani, és élvezem a gyerekekkel együtt töltött közös foglalkozásokat úgy éreztem muszáj volt váltanom! – erre főként a két barátnőnek tűnő hölgy mintha máris sugdolózásba ment volna át miközben kedvükre mosolyogtak, és viccelődtek. Ránézésre úgy nézett ki az egész, mintha pont az ifjú hölgyet tették volna meg alattomos, és gyilkos tréfáik céltáblájának.
– Miben tudna hozzájárulni adott cégcsoportunk fejlődéséhez? – jött egy újabb kérdés egy másodperc leforgása alatt. Az ifjú hölgy most úgy érezte magát, mint akit csapdába zártak. Bár talpraesett, makacs, és határozott volt világéletében, és egyetlen vizsga, vagy szigorlat nem volt, hogy ne négyesnél rosszabb jegyet kapott volna – mégis, a két HR-es hölgy érezte, még jócskán problémákat okozhat, ha nem gondolja át alaposan, hogy mit mondhat, és mi az, amiről hallgatnia kell.
– Gyorsan tanulok. Remek a problémamegoldó képességem, és szeretnék egy kreatív, ötletelő csapat hasznos tagjává válni. – azt érezte, hogy minden olcsó szava úgy jön az ajkaira, mintha hazugság volna. Rögtön elfogta a hányinger önmagával szemben. Mintha saját magát csalta volna meg, árulta volna el.
– Úgy látjuk, hogy maga túlképzett erre az állásra, és mivel ez a munkakör különösebb kvalifikációt, vagy végzettséget nem igényel egyelőre maradjunk annyiban, hogy pár napon belül majd értesítjük. – zárta le a rövidre szabott beszélgetést kivételesen a másik HR-es hölgyeményt, míg a többi férfi munkatárs olyan csöndben szemlélődött, vagy próbált hivatalosnak látszani, hogy egyetlen szikra érzelmet sem lehetett észrevenni az arcukon.
– Köszönöm a lehetőséget! A Viszont látásra! – búcsúzott az ifjú hölgy, és amilyen gyorsan csak lehet máris becsukta maga után az ajtót, ahol már egy újabb állásinterjúra érkező, szintén fiatal, és szintén igényes megjelenésű hölgy várta, hogy behívják.
A fiatal hölgy kiviharzott a női mosdóba, és szembe fordulva a tükörrel előbb farkasszemet nézett elszánt, bosszúszomjas akarattal saját, önző tükörképével, majd amikor megemésztette a történteket szembe köpte saját magát.
– Ez is a te hibád! Miért kell neked mindig kimérten, komolyan viselkedned? Lehet, hogy az egyszerűbb, laza, lezser embereket kedvelik! Átkozott egy hely, annyi biztos! Az igazgató úr még csak fel sem nézett okos telefonjából. – miközben hangosan merengett a bezárt ajtajú mellékhelyiségben keservesen sírva fakadt saját kisebbfajta szerencsétlenségén. Már vagy milliószor lejátszotta a fejében az apja hangját, miszerint ha még egy nyomorult állást sem sikerül kiharcolnia, akkor tényleg egy senkiházi a saját lánya.
– Édes lányom! Tudod olyan ez, mint a szerencsejáték! Nem lehet mindenkiből máris és azonnal győztes! A veszteseknek is meg kell tanulniuk a zimankós élet körmönfont praktikáit. – hallotta az anyját is, aki születése után már nem ment vissza eredeti munkahelyére, hanem otthon háztartásbelivé vált, ezzel mintegy meghazudtolta az önálló, független kereső nőkről szónoklók hipotézisét.
Legalább öt teljes órába telt a reggeli nyolc óra harmincas állásinterjútól egészen délután egy óráig mire az ifjú hölgy rendesen kisírta magát, és megpróbálta úgy vigasztalni önmagát, hogy ez egyedül azok hibája, akik nem akarták meghallgatni őt. Akik homokba dugták a fejüket, mert egyszerűbb képességű emberekkel is tökéletesen betölthették az adott állást. Mégis jó lett volna már álláshoz jutnia, mert szülei már mindent jó előre megterveztek helyette; az esküvőtől kezdve egészen a gyerekvállalás pontos idejéig, és ebből lett végleg elege.
Alig három év múlva koszorúér elzáródás miatt elvesztette az apját, és az anyja úgy viselkedett, mint akit valósággal megszállt a tisztaság utáni makulátlan mánia. Előbb a bútorokat, majd az ágyat, később már a teljes szobákat is átfestette, új bútorokat vett, és új fürdőszobát csináltatott – persze a lánya pénzén -, mert meggyőződésévé vált, hogy elhunyt férje szelleme mintha egész nap az otthonukban kísértett volna, és az anyukának ezért nem lehet békéje, és nyugta.
Az ifjú hölgy természetesen mindenben támogatta korosodó anyját, de ugyanakkor érezte, és tudta, hogy nem szabadna teljesen eltemetnie magát egy vidéki kisvárosban, ahová a madár sem jár, mert alig pár év múlva bánni fogja, hogy nem tett semmiféle kezdeményező, határozott lépést azért, hogy megvalósíthassa távlati elképzeléseit.
Valamivel délután egy óra után szeretett volna kijönni a női mosdóból, ahova szándékosan bezárkózott, hogy kiadósan átgondolhasson magában mindent. Ahogy megfogta a kilincset, az a kezében maradt, és már bár vissza lehetett tenni a helyére nem lehetett a bezárt ajtóval semmit sem kezdeni. Mivel a vécé is visszhangokat adott ezért hangosan kiabálni kezdett hátha meghallja majd valaki.
– Segítség! Hall engem bárki is! – megint jó másfél órájába telt, mire az egyik karbantartó, idősebb úr meghallotta, hogy valami baj van, és azonnal a segítségére sietett.
– Mi a baj kisasszonyka? – kérdezte szerszámait letéve a karbantartó.
– Jó napot! Elnézést, de úgy tűnik bezártam magam, és nem tudok kijutni! Lenne szíves kiszabadítani! – ideges, rémült hangjában megkönnyebbülés érződött, hogy végre valaki rátalált. Bárcsak a szerelemben is ennyire szerencsés volna, de mindig szeretett válogatni.
Az idős karbantartó megfogott egy éles fémtárgyat, és mintha csak egy konzervdobozt bontana fel percek alatt kinyitotta a zár mechanikáját anélkül, hogy kárt tett volna az óraműpontosságú szerkezetben.
– Tessék parancsolni kérem! Már meg is vagyunk! – nyitotta szélesre Szezám kapuját az öreg. Az ifjú hölgy ennek annyira megörült, hogy párszor a levegőbe szökkent, és hatalmas, cuppanós puszit nyomott az öreg enyhén pirospozsgás, most jócskán meglepett arcára.
– Jaj, annyira köszönöm! Az életemet mentette meg! – összeszedte holmiját és már távozott is gyorsan, hogy az egyik buszt elérje.
Pár nap múlva küldtek neki egy emailt melyben egy másik állással kapcsolatosan tájékoztatták. Az állás szinte rendkívül könnyűnek volt mondható. Reklám, és promóciós anyagok összeállítása, és szortírozása lenne a feladata, és ha van állandó internet hozzáférése, akkor elég annyi, hogy a hónap vége felé mindig elküldi az aktuális cégek kapcsolati címeire az összeszerkesztett anyagokat, és amint a cégek megkapják a reklámanyagokat máris utalják a bankszámlájára a pénzt.
Ez remekül hangzott, és az ifjú hölgy rájött arra, hogy tényleg lehet valami az Office otthonról dolgozó munkakörben. Itt szabadon beoszthatta az idejét. Nem volt szüksége rá, hogy tömegközlekedést vegyen igénybe, ha el akar jutni a munkahelyére, és rendesen, és azonnal fizettek is, ha mindent rendben találtak. Egy-két hónap kellett mire belejött, és elkezdte tudatosan megszervezni, és felépíteni szinte a semmiből online karrierjét.
Később egy online társkeresőn megismerkedett több férfival is, és bár eleinte ódzkodott az egésztől elhatározta, hogy egy-egy ismerkedős est keretében igenis randizni fog. Így találkozott későbbi párjával, akivel szándékosan megbeszélték, hogy nem házasodnak össze, de hogy a szülők végre megnyugodhassanak, és helyreállhasson a családi béke vesznek jegygyűrűt, és legfeljebb majd felváltva akkor viselik, ha látogatóba mennek.
Nemsokára két gyönyörű, imádni való, szőke tincsű, virgonc kis hercegnő lépett a fiatal hölgy életébe, aki még életében nem volt ennyire boldog, és kiegyensúlyozott. Mintha kibékült volna önmagával, és megértette volna a létezés törvényeit, és azt, hogy nem árt, ha néha követi a szív szavát.

[Tasev Norbert]

Taxi-románc

A férfi beszállt egy taxiba. Általában legalább háromszor-négyszer is átgondolta mielőtt megtett volna bármit is; kezdve a nyakkendő megkötésen át egészen a havi számlák befizetéséig. Számára minden esetben a legfontosabb szempont a kíméletlen takarékoskodás volt. Elvégre nem is lehetett hibáztatni egy olyan világban, amely alapvetően az anyagi érdekeknek rendeli alá az egyéni személyiség létszükségleteit.
A vezető kissé marcona, barátságtalan szőrmók volt. Talán előző életében bokszoló, vagy éppen kidobó ember lehetett egy felkapottabb kaszinóban, vagy luxus szórakozóhelyen. Talán ha Hollywoodban lennének egyik producer még fel is figyelne őstehetségére. Nagy medvemancs kezével az anyósülésre mutatott, de a férfi szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy inkább a hátsó ülésre üljön.
– Hátul jobb lesz nekem! – felelte, pedig senki sem kérdezte. Az ülésre helyezte szürkésre koptatott aktatáskáját, és bemondta a címet, ahová a fuvart kérte, de mielőtt a vezető indulhatott volna egy feltűnően csinos, extravagáns nő behajolt a ajtóablakon:
– Volna még egy szabad hely uraim? – futhatott is, mert kifulladva, kissé hadarva hajtogatta szavait. – Bocsássanak meg… én is arra mennék…
A férfi máris elpirult. Mint akit szabályosan tetten értek. Mintha máris beleavatkoztak volna abba a precízen, pontosan felépített személyes lélektani térbe, melyet évtizedek alatt sikerült önmagában kifejlesztenie. Az ő módszere a passzív, dacszintű ellenállás volt, ami annyit tesz: ha ő nem háborgat, és bánt senkit, akkor másoktól is ezt az íratlan szabályt várja el. A férfi nem merte megnézni a nő hamvas, harmincas arcát, nagy barnalángként világító szemét. Máris odébb próbált húzódni és helyet adott maga mellett, még akkor is, ha jócskán illett összepréselnie magát.
Kifinomult, modern, nagyon csinos nő lehetett, ahogy láthatta, mert minden nőies mozdulata, mintha felhívást gyakorolt volna az erősebbik nem képviselői számára. Nem provokatívan, csupán csak a gyermeki kíváncsiság szintén. Talán a nő sem volt tisztában saját maga testi, fizikális adottságaival. Az ilyen nők – a legtöbb esetben -, képtelenek kiheverni a súlyos, gyerekkori traumák, vagy becsmérlő megaláztatások lelki sebeit. „Lehet, hogy ez a feltűnő szépségű nő is gyerekként rút kiskacsa volt, aki serdülőkorba lépett és hamarabb lett belőle királylány, mint azt egyik, vagy másik domináns szülő képzelhette volna!”
A kocsiban – ősz lévén -, működött ugyan a fűtés, az embernek azonban sokszor olyan érzése támadt, mintha egy jeges iglóban ücsörgött volna két másik ember társaságában. A nő megpróbálta felmelegíteni hosszú, kecses kezecskéit. A férfi szó nélkül levette nagyméretű sálját és kedvesen úgy igazította el, hogy az felmelegítse a nő fázós kezeit.
– Oh! Én… igazán… nem is tudom… köszönöm szépen… – a nőt váratlanul érte, hogy igazi úriemberrel, és gavallérral találkozik. A XXI. században a romantika, és a nőkkel szembeni kedves figyelmesség éppen annyira leáldozóban volt, és őskövületnek számított, mint az udvarlás egyéb, kiszámítható, és kedveskedő formái. A nő észrevette, hogy a férfi csak bólintani mert alázatosan, szinte már-már gyerekesen. Mintha egy kisfiú ült volna mellette, aki még semmit sem sejthet a felnőttek világából. Mintha rokonszenvet, vagy részvétet érzett volna iránta. Szótlanul nézte egy ideig, mintha megpróbálná megfejteni ezzel ismeretlen gondolatait.
– Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de mire gondol? – kérdezte a nő nyíltan, mintha támadásba akarna lendülni. Látott már éppen lég alfahímet, akik megpróbálták elcsábítani, vagy lefektetni, és ez cseppet sem volt ínyére.
– Az élet sajnos olyan, mint egy léghajó! Ha az ember azt akarja, hogy emelkedjen ki kell belőle dobálnia mindent! – látszódott arcán minden érzelem; az elveszettségé, a gyerekes ártatlanságé, a számtalan lelki sebek okozta kataklizmákig.
– Jaj! Én igazán nem úgy… kérem… bocsásson meg… – a nő csak most kapott észbe, hogy az ismeretlen emberek felszínes érdeklődésével önkéntelenül is megsértette ezt a jóravalónak látszó férfit, aki gálánsan felajánlotta saját sálját, hogy ő ne fázzon annyira.
A futó sötétség rémisztő, kísérteties árnyékokat rajzolt a sárga szentjánosokként világító utcai lámpák fényköreibe, a házak falaira pedig legalább annyira baljóslatú árnyékokat festett, és ráadásul feljött a nagy, kerekalakú hold is, mely most leginkább egy nagy, kerek aranytányérra, vagy érett ementáli sajtra emlékeztette az embert. A nő arca lecsiszolt volt, kortalan szépségként tündökölt, még a néhány kozmetikai szer dacára is, melyet csak hivalkodásként, magamutogatásként kent arcára. Talán így szándékozott magát bebiztosítani a földi halhatatlanság részére? Ki tudja?
A férfi csöndes szomorúsággal felnézett a holdra. Ahogy a nő türelmesen megnézte arcát csak most fedezte fel, hogy ez a férfi iszonyú lelki kálváriákon, és szenvedéseken van már túl, mert halkan potyogtak a könnyei. A nő sohasem értette, hogy a férfiak miért nem mutathatják ki saját, benső érzéseiket. Elvégre nem gépek, vagy automaták volnánk, hanem érző szívvel rendelkező emberek!
– Minden rendben van…? – kockáztatott meg egy kérdést, és úgy érezte megint átlépett egy titkos, belső elválasztóvonalat. Beleavatkozott valakinek a személyes életébe. – Jól érzi magát kedves uram…? – Megint egy ostoba kérdés! Ugyan hogyan is érezhetné magát egy harmincas éveiben járó, felnőtt síró férfi?!
A nő tétován, maga sem értette hogyan óvatosan kinyújtotta eddig jó meleg sálba burkolódzó kezeit, és megszorította a férfi erős, mancsos kezét. Talán részvétjéről, vagy megértéséről akarta biztosítani. Arról, hogy mindenben mellette áll. Talán csak része akart volna lenni egy valaki életének…
Megérkeztek úticéljukhoz. A férfi kifizette a vezetőt. Megálltak egy kihaltnak látszó, lakatlan buszmegálló közelében. Egy építési területre értek, ahol most épülő társasházak hófehéren ásító falait láthatták. Némelyik már készen volt, és az új lakóira várakozott ünnepi méltósággal. Hideg volt, mintha őket is be akarta volna szippantani az ordas sötétség.
A férfi ragaszkodott hozzá, hogy kinyissa a nő előtt az ajtót, és gálánsan kisegítse az autóból.
– Ön újra és újra kellemes meglepetés számomra kedves uram! – hattyúkezével bátran, magabiztosan hagyta, hogy a férfi vezesse, és ez most olyan érzéseket mozdított meg benne, mint aki egy elvesztegetett életből a biztos, menedékszerű otthonba lép, ahol harmónia, és biztonság a jutalma. Bájosan mosolygott. – Volna kedve esetleg feljönni hozzám? Nagyon késő van, és hideg! Szereti a friss, pörkölt kávét?
– Köszönöm! Egy darabig elkísérem! – felelte kissé félszeg bizonytalanság mellett, mert kiskorától kezdve rettegett a sötéttől. Kiderült, hogy a nő nemrég költözött ebbe az újépítésű, modern lakóparkba, mely igen-igen nagy figyelmet fordítottak a környezetvédelemre. A nő alig lehetett százhatvannégy centi, nagy, világító őzikeszemeivel pedig nem volt férfi, akinek a szívét ne hódította volna meg. Ám ez a férfi maga különös rejtélyesség volt számára, és ez most felcsigázta kíváncsiskodni vágyó érdeklődését.
– Annyira örülök, hogy egy igazi romantikus lovaggal hozott össze a végzet! – máris kedvesen, évődve belekarolt.
Más modern XXI. századi nők szinte orvul, csöndes alattomossággal közelednek a férfiak felé, mert hátsó szándékjuk van, és mert bármi áron anyagi jólétet, és luxus körülményeket akarnak maguknak bebiztosítani. Rengeteg nő felesleges szépítőszereket ken arcára, mintha ezeknek a szereknek a segítségével meghazudtolnák saját eredeti, nőies szépségüket a valóság ítélete helyett – de ez nem! Ez a nő egyszerre volt egyszerű, egyedi, és mégis hihetetlenül magával ragadó. Ez a nő saját magától megértette, és érezte, mit kell ahhoz egy nőnek csinálnia, ha felakarja kelteni a férfiak érdeklődését.
Kellemesen elsétáltak a lakópark közelébe, ahol a nő kicsit elbabrált még a lakáskulcsaival mielőtt végleg kinyitotta volna az ajtót. A férfi csupán csak később sejtette azt, ha egy nő babrál, akkor csókra várakozik illedelmesen. Előre engedte a bejárati ajtóban is, és később a liftben, mely felvitte őket a berendezett, felújított felső szintek irányába.
– Hát… itt lakom! Fáradjon nyugodtan beljebb! – szabályosan húznia kellett magával a férfit, mert annak valami miatt földbe gyökerezett mindkét lába. – Na, jöjjön szépen! Már csak pár lépés! – kedveskedett vele angyali gyöngyhanggal.
A férfi nagy nehezen belépett a bejárati ajtón, és hihetetlenül tágas szobák egész sora tárult szemei elé. Némelyik szobában festékes eszközöket látott. ,,Lehet, hogy még nem végeztek a felújítási munkálatokkal!” – szögezte le magában.
– Fantasztikus a berendezés… – jegyezte meg illendőségből.
– Igazán köszönöm! Még nincs teljesen kész, de majd pár hónap múlva muszáj eljönnie, hogy láthassa a végeredményt! – a nő kijelentése nem ismert tréfát. A határozottság és a talpraesettség volt az ő fegyvere. Levette feketés kabátját, és kötött sapkáját. Mintha zenét hallana párszor megrázta sötét, dús, vállig érő, sötétbarna haját, és megint ellenállhatatlan kedvvel mosolygott.
– Nyugodtan vesse le a kabátját és helyezkedjen kényelembe! Készítek valami finom harapnivalót! – máris kiviharzott a konyhába, mint aki valósággal máris lázban ég, és nem tud parancsolni önmagának.
A férfi időközben egyre csak toporgott tétován, mint aki még nem döntötte el, hogy szabad-e leülnie, vagy tán jobban teszi, ha megvárja az ilyesféle etikus formaságokkal a ház úrnőjét.
A nő alig telt bele fél óra és újfent sugárzó magabiztosággal, és ellenállhatatlanul babonázó, vigyorgó bájmosollyal megjelent. Érdekes módon most a legkevésbé sem szégyellte felső enyhén kiálló fogait. Különlegesnek érezhette magát emellett az ismeretlenül is roppant ismerős férfi mellett. Mintha visszaköszönt volna egyszeri kissé szomorkás gyerekkora, és az-az érzés, mely a felnőttélet velejárója. Tulajdonképpen milyen ember is szeretett volna ő lenni? Olyan aki mindenben követi a nálánál bölcsebb, és tapasztaltabb emberek elvárásait, vagy aki magabiztos, és erélyes daccal lázad a fennálló formalitások, és konzervatívnak titulált konvenciók ellen.
A férfi látva, hogy sok finomságot sikeredett a nőnek keríteni azonnal elvette tőle a közepesméretű műanyag tálcát.
– Jaj, már megint! – örömében azt se tudta hol áll a feje. – Nem szoktam hozzá ennyire figyelmes, és udvarias úriemberekhez! – nem volt biztos benne, hogy ennyire nyíltan, és őszintén kellett volna fogalmaznia, mert a férfira ismét rátelepedett a szomorúság, mintha egyedül ő tehetne arról, hogy bizonyos dolgok az emberek eltervezett cselekedetei ellenére történnek.
–Bocsásson meg, ha… – segített a tálcát a nagyobb méretű asztalra tenni, majd még furcsán toporgott egy kissé.
– Jaj, mire vár kedves uram? Ne bohóckodjon! Kérem nyugodtan foglaljon helyett!
A határozott, komoly, és erőteljes női hang valahogy megint csak mintha kibillentette volna eddigi instabil egyensúlyából. Óvatosan leült, mert termetes súlyával igenis vigyáznia kellett a bútordarabok korai élettartamára.
– Várjon kitalálom! Most azon töpreng, hogy vajon megbírja-e a súlyát a kanapé? Eltaláltam?! – a nő csalafinta, virgonc arca semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy tetszik neki ez a férfi. Nagyon is. – Megnyugtatom kedves uram! Semmi sem fog történni! Bátran akár még ugrálhat is a bútorokon. – ezt megint azzal az ellenállhatatlan mosollyal mondta, aki szándékosan arra kényszerítette a szerelmes szíveket, hogy végzeteset dobbanjanak.
– Nyugodtan vegyen egy pár szem süteményt! Sajnos nem volt időm sütni, de remélem ez nem fogja elriasztani! – azzal máris jókorát harapott kicsiny, éles, hófehér fogacskáival az egyik gusztusosnak mondható csokis sütibe. –Én valósággal rajongok a csokoládéért! Ön is szereti?
– Igen, nagyon, bár… – itt a fogyókúrát szerette volna megemlíteni, amivel szinte egész gyerekkorától kezdve valóságos hadüzenetben állt, és kamaszkora körül sikeredett tíz kilótól megszabadulnia, de még mindig nem bízott magában eléggé, és folyamatos önbizalomhiány gyötörte.
– Most pedig, ha jól gondolom, akkor kínosan szeretne vigyázni karcsú vonalaira, mert fél, hogy hamarabb elveszíti eredeti versenysúlyát! Talán élsportoló? – kérdezte pusztán csak kulturális kíváncsiságból, de szíve mélyén máris megbánta a dolgot. Könnyen rájött arra, hogy ez a különcködő, érdekes férfi nehezebb dió lesz, mint akikkel eddig dolga akadt, de pont ezt szerette. Sohasem vette el semmi a kedvét a kihívásoktól.
– Ami azt illeti, sajnos nem! Pedig talán ha sportoló lennék most nem volnának anyagi gondjaim… – kimondta. Annyira őszintén, és annyira sebesülten, mint egy olyan ember, akit mindenképp meg kell menteni az élet újabb és újabb kihívásaitól, különben nagy a veszélye annak, hogy azonnal összeroppan.
– Bocsásson meg, de megkérdezhetem, hogy mi történt… a munkahelyével? Mi is pontosan a foglalkozása? – már megint az az átkozott magánélet, amikor már vagy ezerszer igyekezett figyelmeztetni önmagát arra, ha túlzottan is belevájkál mások privát életébe a végén még nagy árat kell ezért fizetnie. – Tudja mit? Csak akkor beszéljen, ha úgy érzi muszáj! – a pszichológiai flasduma mindig megtette a maga hatását, mert a férfi fokozatosan megnyílt.
Elmesélte, hogy azelőtt tanárként dolgozott. A gyerekek szerették, csak a gazdasági válság hatására leépítések voltak, és őt menesztették az iskolából. Szabadidejében viszont rengeteg sokat publikált, és minden erejével azon volt, hogy valamilyen úton-módon mindenképp bekapcsolódhasson a kortárs irodalom vérkeringésébe, de a legtöbb állami könyvkiadó szóba sem állt vele, és még azok kértek pénzt cserébe, hogy köteteit ki tudják adni. Végül főként olyan elektronikus könyveket forgalmazó, és terjesztő portálokhoz igyekezett szerződni, melyek nagyobbrészt százalékarányosan fizetik az adott szerzők munkái után a jutalékot. Keveset keresett, de még mindig jobban járt, mintha a teljes bevétel hasznát az adott kiadó nyelte volna le.
– Hát ez fantasztikus! Gyerekkorom óta rajongok az irodalomért, és versekért! Tudja már akkor, mikor beszálltam a taxiba éreztem, hogy van valami közös bennünk! Most éppen arra készülök, hogy verses pólókat gyártsak, és beindítsak egy kisebb, helyi jellegű vállalkozást! Ha van kedve nyugodtan segíthetne nekem. – ez már sokkalta büszkében, és kiegyensúlyozottabban hangzott, mint eredetileg akarta.
A férfi agyában most egymást követték szemlátomást a gondolatok. Mindig rátört valami kisebbrendűséggel vegyes bepánikolás, ha nagy, sorsdöntő döntések előtt állt, vagy olyasmit kellett megcselekednie, amihez sehogy sem fűlött a foga, de elengedhetetlen volt, hogy tovább tudjon lépni az életben.
– Tudom most mire gondol! – jelentette ki a nő. –Valószínűleg máris kifogások, elutasításokat gyárt az esze, mert minden kérdésben azt a választ keresi, hogy mit kaphat, és hogy vajon jól jár-e?! Megnyugtathatom kockázat és rizikó mindig lesz, elvégre erről szól az élet, de az ember saját maga dönti el, hogy mi az, ami megéri, és mi az ami nem. Nem kell sietnie! Nyugodtan gondolja át a dolgot, és ha kedvet kapott hozzá, akkor nagy szeretettel várni fogom! – a formális bizalmaskodás utolsó álcája, vagy mézes-mázossága is eltűnni látszott a nő hangjából. Most már kristálytisztán itt volt két ember, akiket összekötött szoros szálaival az irodalmi érdeklődés, és bár még nem sokat tudhattak egymásról, mégis tudták, és érezték, hogy ismeretségük tartósabb lehet, mint bármi más.
Mikor véget ért a társalgás a nő a bejárati ajtóban előbb elpirult, mikor a férfi kézcsókkal búcsúzott, majd pipiskedve felnyújtózkodott egészen a férfi húsos, telt ajkáig, és könnyed csókot lehelt rá.

[Szerző]

Bejegyzés