Dr. Dobos Ervin belgyógyász főorvos civilben kényelmes ember volt, amin nem is lehet csodálkozni: mozgalmas, dolgos élete volt, ő vezette a Rókus kórház Belgyógyászati Osztályát, és ráadásul az egyetemen is előadásokat tartott heti rendszerességgel. A vasárnap-délelőttöket szerette a legjobban. Ellustálkodott az ágyban nyolcig, fél-kilencig, aztán házikabátot öltött a pizsamájára, posztópapucsot húzott a lábára, és kisétált az előszobába az újságjáért, amit az újságkihordó az előszoba-ablak rácsai közé dugott be. Kinyitotta az ablakot, bevette az újságot és visszament vele a nappaliba. Mire visszaért, már ott gőzölgött a nagy ebédlőasztalon a kávé, amit Klára asszony soha el nem mulasztott időben bevinni. A Magyar Hírlapot járatta, ízlésének a lap konzervatív irányvonala felelt meg leginkább.
Ezen a szép, nyári reggelen is minden ugyanígy zajlott. Bevitte az újságot, leült, belekortyolt a kávéjába. Amikor letette a csészét, megakadt a szeme a főcímen:

ÓRIÁSI SZENZÁCIÓ RÁKOSON!

Az alcímek ezek voltak:

„Angyal szállt le a homokra!”

„Repül a FŐNIX”

Széthajtogatta a lapot. Az alcím alatt fényképeket talált. Az egyiken karcsú szárnyú repülőgép volt látható, a gép pilóta-ülésében fiatal lány ült, bukósisakban. Motoros-szemüveg fedte az arcát, de olyan ismerős volt! Hirtelen felismerte! Ez Ágota! Rossz sejtelemtől eltelve kezdte falni a sorokat.

„Egy budapesti orvostanhallgató lány tartja napok óta izgalomban Rákos repülő embereit. Dobos Ágota, mert így hívják a fiatal hölgyet, minden túlzás nélkül, úgy repül, mint egy angyal. Ki ez a lány? Honnan került elő? Ki építette számára azt a repülőgépet, ami elegáns vonalaival, újszerű megoldásaival még a hozzá nem értők szívét is egy csapásra megdobogtatja?”

Nem bírta tovább olvasni. Az újság kiesett a kezéből. Némán ült a székén, arcát tenyerébe temette. Amikor elmúlott az első ijedelme, kiszólt a konyhába: Klára, drágám, jöjjön csak!
Az asszony beszaladt, a férje szavában volt valami ijesztő lejtés.
-Mi van?!
-Nézze!
Az asszony, kézbe vette a Magyar Hírlapot. Látta a harsogó főcímet, a fényképet. Átfutotta az alatta lévő sorokat. Egy pillanatig szárnya-szegetten állt. A pamlaghoz támolygott, lerogyott. Arca elfehéredett. Alig tudott megszólalni.
-Hát nem Gödöllőn van ez a gyerek, Emma néninél? Én azt hittem….
-Én is!
-Hát nem beszéltek telefonon tegnap előtt is?
-Akárhonnan hívhatott!
-Istenem! Mi lesz most?!
A főorvos közben visszanyerte lélekjelenlétét.
-Azonnal felöltözöm! Kérem, hívjon addig nekem egy bérautót. Megyek ki Rákosra!

Az a szolgáltatás, hogy telefonon lehet kocsit rendelni, még új volt a magyar fővárosban, de most nagyon jól jött. Negyedóra múlva megérkezett az automobil, a Daimler-Benz, előrefele nyíló ajtókkal, kényelmes, széles küszöbökkel kétoldalt, -a sofőr hangosan dudált lenn az ablak alatt.
-Jövök magával – mondta az asszony, és kalapot tett a fejére. A főorvos már fejfödőben volt, az akkor divatba jött cilindert favorizálta, zsakettet, keményített-gallért, fehér inget, nyakkendőt viselt.
-Szólt a lánynak, hogy maga is jön?
-Szóltam.
-Akkor rendben. Gyerünk, siessünk!
-Nagysasszony, feltegyem a levest főni? -Irmuska, a „lány” szólt utánuk a gangról. Két éve szolgált a főorvosúréknál, de még soha nem látta ennyire feldúltnak a házaspárt. Csodálkozó nagy szemekkel nézte őket. Vajon mi történhetett?
-Tegye fel, kérem, für alle felle – intett fel az udvarról Klára asszony, és, sietett, szaporázta a férje után.

A belvárosból kiutazni Rákos-mezejére nem egyszerű dolog, ám ezen a vasárnapon alig volt forgalom a Rákóczi úton, és a Kerepesi úton, így viszonylag gyorsan odaértek. A főorvos volt már kinn egyszer amolyan ellenőrzésféleképpen, amikor a gép még csak félkész állapotban leledzett, ő irányította most a sofőrt, hol keresse a repülőteret. Korábban a lánya kalauzolta, ezúttal neki kellett visszaemlékeznie az útra. A hangársor előtt állíttatta meg a kocsit, innen már csak gyalog lehetett tovább jutni, mert az „utcát” teljes szélességben egy kiterjesztett szárnyú nagy madár, egy repülőgép foglalta el.

Végigsiettek a hangársoron, odabólintottak az őket bámulóknak. Tény és való: szokatlan látvány volt a hangársoron az elegáns házaspár egy ilyen egyszerű, „munkás”-vasárnapon, amikor nem volt nagy csinadrattával beharangozott bemutató, és az előkelő körök nem voltak jelen. A mezőn csoportokban álltak az emberek, többnyire fiatal, szerelő-ruhás suhancok, és felfele bámultak. Valami berregett odafenn, finoman, diszkréten. Olyan hangot hallottak, mint amikor a varrónő jól meghajtja a Zinger varrógép pedálját. Felkapták a fejüket. Fenn az égen kicsi, piros-szárnyú repülőgép keringett. Emelkedett, egyre magasabbra kapaszkodott. Elfeledkezve arról, miért jöttek, megbabonázva bámultak az égre.
-Bravó! – szólalt meg egy overallos fiú mellettük – Ez a lány aztán tud repülni!
Ez a lány?! Milyen lány? A főorvos hirtelenjében rájött, hogy a gépet a lánya vezeti!
-Úristen! …..!
A repülőgép most siklani kezdett lefele. Egyre nagyobb lett, pont feléjük tartott! Kibontakozott teljes nagyságában, süvöltő szélvihar, száguldó veszedelem. Iszonyatos sivítással csapott rá a FÖNIX a berezelt csoportra! Vakmerő pilótája néhány méterrel a szétfutó, sikoltozó, magukat a földre vető emberek feje felett kivette a gépet a zuhanásból és felhúzta. Egy karcsú női kéz intett ki a pilótaülésből, ahogy a kis gép szárnyát bedöntve tovább repült az elárvult lelátók irányába, amiket a június 10.-i repülőnap alkalmából húztak fel.

…Pár perccel később, már a földön, elragadtatott rákosiak ünnepelték a fiatal pilótanőt. Szoros gyűrűbe zárták a gépet, ki se tudott szállni tőlük. Mindenki hozzá akart érni, mindenki meg akarta simogatni, csókot akart lehelni kipirult orcájára. A lány nevetett, és kézzel-lábbal próbálta hárítani a túl lelkes gratulációkat. Egyszerre csak a vállak fölött észrevette az apja komor, bajszos arcát. Lefagyott képéről a mosoly, segélykérőn pillantott Szántó Gézára, aki mellette állt. De itt ő se tudott segíteni.
-Szállj, ki – parancsolta az apja, a gép mellé lépve. -Hazudtál nekem! Most, azonnal szállj ki! Megyünk haza, majd otthon számolunk!
-Apuska!
-Ne „apuskázz” nekem! Gyerünk, mozogj, ne kelljen kétszer mondanom!
A lány halott sápadt volt. Nem mozdult. A bajtársak, a jó „rákosiak” élőképbe dermedtek körülöttük.
-Nem megyek! – mondta ekkor Dobos Ágota, és a száját vonallá préselte össze. -Én repülni akarok!
A főorvos kimérten bólintott.
-Rendben van. Akkor mától fogva nem ismerjük egymást! További szép napot kisasszony!

A főorvos automobilja messze járt, amikor az ünneplés kinn a mezőn még mindig tartott. Mindenki beszélt, nevetett, kiáltozott. Akik szemtanúi voltak a lány iménti repülésének, nagy garral mesélték azoknak, akik későn ébredve most rohantak ki a mezőre. A lány boldog volt. Nevetett, integetett, együtt kiabált a többiekkel.
Este a tábortűznél Rákos igazi nagy gépépítői és pilótái: Zsélyi Aladár, Svachulay Sándor, Székely Mihály mérnök, Horváth tanár úr. Kvasz András, Minár Gyula, Dobos István (csak névrokona volt Ágotának, 1911-től a Svachulay gépeket repülte nagy sikerrel) sorban gratuláltak. Úgy körüldongták a repülő emberek Dobos Ágotát, mint méhek a nektárt. Szalonnát sütöttek, és vörösbort ittak hozzá. Szántó Géza kicsit távolabb ült tőlük, elgondolkozva forgatta a parázs felett a nyársát. Végül sikerült feketére égetnie a szalonnát is, és a nyárs hegyére tűzött hagymát is. Egy gondolat járt a fejében, józan paraszti esze nem tudott felülemelkedni rajta: igen ám, ez mind szép és jó, de mi lesz most? Ki finanszírozza ezek után az egyáltalán nem olcsó repüléseket?