A lajtorja 214. 29.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv, befejezés)

A Dósa lányok jártak bevásárolni, Baba és Maci, a bevásárlás ő reszortjuk volt ottlétük alatt. A megmaradt pénzeket félrerakosgatták. Lajos soha nem kérdezte meg, mi van a visszajáróval, sőt, másnap reggel inkább azt kérdezte: van-e pénzetek? – s meg se várva a választ, már nyúlt is a tárcájába, újabb összegekért.
Az idő lassan lepergett. Elérkezett az utolsó nap előtti este. Éjszakába nyúlóan beszélgettek, iszogattak, magyar nótákat énekeltek, azokból is kifogytak egy idő után.
-Nem játszunk néhány parti tarokkot – kérdezte ekkor Maci. – Skíz oszt, nem oszt. Nincs kedved Lajcsikám?
-Már hogyne lenne! Elő a zsugával Macikám! Csak elfogyott a söröm. Hozna valaki?
-Majd én! –ugrott fel készségesen Jenőke. Kiszaladt a konyhába, s bevitt egy sört.

Játszottak. Unalmas leosztások járták egy ideig, nem számított, jól szórakoztak egymás froclizásával. De tökfej vagy Baba! Miért nem kárót dobtál? Te vagy a tökfej, Macikám. Nem is volt káróm! Aztán egyszer csak jött egy izgalmas leosztás. Lajos kezdte a licitet, hármat mondott. Jenő balról passzolt. Maci kettőt. Baba passzolt. Lajcsi tartotta. Lementek egyig. Maci tétovázott. Érezte, hogy a negyedik huszonegyesével szólót kellene mondania, hogy ő hívhassa partnernek a nagy-erejű húszast, mégsem ezt tette. Életében, soha nem mert még szólót mondani. Talán abban reménykedett, hogy felcsíp egy vagy két tarokkot a talonból, s megúszhatja a huszonegyes fogást, ami a licit elejétől, a levegőben lógott. – Vidd csak – mondta mérgesen az öccsének.

A nagy-erejű, Jenőnél volt. Megjegyzendő: Maci, bár két lapot vett fel a talonból, mindkettő szín volt, mégpedig kis kőr, és kis treff. Egyetlen dologban reménykedhetett, nevezetesen, hogy Baba be tud ütni a játék folyamán legalább egyszer, s utána pikket hív Volt benne ráció, nem volt ugyanis pikkje, s így elvileg a pikken elmehetett volna. Na, egyszer aztán tényleg ütött is a Baba. Maci, szemüvege fölött átpislogva kétségbeesetten szuggerálta pikket, pikket, pikket, húgocskám, de Baba előhalászott egy kőr bubit, s azt vágta ki nagy büszkén az asztal közepére. Akkora huszonegyes fogás lett belőle, hogy Lajcsi nevetve mondta, „mint ide Orosháza” Maci fejére kalap került. Lajos simléderes, „Navy” feliratos sapkája volt a „kalap”. Ráadásul 15 groschent kellett fizetni elfogott huszonegyese okán. Csepülte Babát vörös képpel, szidta, mint a bokrot. –Buta liba, Hogy te milyen szerencsétlen tökkelütött flótás vagy Babukám! Az ég szerelmére! Miért nem pikket hívtál?

Az utolsó nap a vásárlásé volt. Jenő úszni ment reggel a közeli uszodába, a többiek pedig a városba.
-Van pénzetek? – kérdezte Lajos. a parkolóban.
–Hát, tudod – nyekegtek a „lányok” – mi mindent megvettünk már magunknak, amit akartunk, de az otthoniaknak is szeretnénk ajándékot vinni. Ferinek, például, Pütyinek, Médynek. Ancinak
-Na, jó várjatok. –Pénzt vett elő. – Tessék, itt van még, nesztek. Menjetek vásárolni, én addig leülök a Mozart Platzon, és iszom egy sört!
Délután csomagoltak. Rengeteg cuccuk volt. Baba és Maci a saját, két-két bőröndjükben nem fértek el. Megkérték Jenőt, hadd pakoljanak az ő táskájába is.
-A te kofferodban még van hely – kapacitálta Maci-nénje a srácot. Baba is mondta a magáét. – Na, télleg, lécci! Én is szeretnék oda.
-Rendben, egyezett bele. –Pakoljatok, amit akartok. Csak egyetlen kérésem van.
-És pedig?
-Mondjátok meg, melyik csomagotokban mi van, hogy a vámvizsgálatnál, ha rákérdeznek, tudjam.
-Nem fognak rákérdezni – csattant fel Baba. –Mit akadékoskodsz, te kis senki?
-És ha mégis?
-Maci bepipult. – Na, szépen vagyunk! Ez a hála és a köszönet.
A vita elmérgesedett, végül már kiabáltak egymással.
-Értsétek meg! Tudnom kell.
.-Semmit nem kell tudnod! Semmi közöd hozzá! Szégyelld magad! – Maci, magából kikelve, gőgös képpel ordította: – Így viselkedsz! Elfelejtetted, hogy csak a mi jóindulatunknak köszönheted, hogy egyáltalán itt lehetsz?
Lajos, hallván a perpatvart, berontott a szobába.
-Jenőnek igaza van! Joga van tudni, mit tesztek a bőröndjébe!

A búcsú a pályaudvaron villám gyorsan lezajlott. Már benn állt a vonat.
-Na, menjetek, menjetek – sürgette őket Lajos.
Maci megtorpant, könnyes volt a szeme. Nyakába akart borulni az öccsének, Lajos azonban arrébb lépett, s intett.
-Igyekezzetek, szálljatok fel. Mindjárt indul.
Kezet nyújtott Jenőnek, futó csókot lehelt Baba és Maci arcára.
-Siessetek. Nekem is jobb lesz most már. Megígértem annak a múltkori kis vörös pincérnőnek, hogy felviszem magamhoz, ha már ti elmentetek! – Azzal megfordult, kilépett gémlábaival, elviharzott, azt se tudták, hová lett hirtelen,
-Hol van? Nem látjátok? –kérdezte idegesen Maci, már fenn a vonaton, az ablaknál. – Végül észrevette. A szerelvény lassan mozogni kezdett, kattogtak a kerekek. Megdöbbenve mondta. –Látom. Ott áll a mögött az oszlop mögött. Nézzétek. Sír.
A mosolyszünet a Dósa lányok és Jenő között otthon is kitartott jó darabig. De aztán egyszer csak, néhány hét múlva Maci felment Médyékhez a Szilva utcába,
-Jenci itthon van?
-Igen. Olvas az erkélyes szobában.
Bement hozzá. Megállt az ajtónyílásban.
-Kérlek, ne haragudj, Jenőke. – Sírva fakadt, odament, nyakába borult. Átölelték egymást s szent volt a béke.
Babával hosszabb ideig tartott. Kisebbik nénje tudni sem akart Jenőről. Évekig rosszban voltak.