A lajtorja 227. 42.
Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat (VI. Könyv folytatás)

Történt ugyanis, hogy a szakszervezeti bizalmi elkérte Jenő tagkönyvét, hogy ellenőrizze. A Könyvecske hiányosnak bizonyult, nem voltak benne bélyegek. A srác minden hónapban megvette őket, de elfelejtette beragasztani, s íróasztali fiókjában elkallódtak valahogy.
-Nos, – mondta a szakszervezeti bizalmi – két dolgot lehet tenni. Az egyik az, hogy visszamenőleg újra megveszi az elvtárs a bélyegeket. A másik pedig, hogy önként, dalolva lemond a lillafüredi beutalóról.
-Van egy harmadik lehetőség is – vigyorgott Jenő szemtelenül
-És pedig?
-És pedig az, hogy kilépek a szakszervezetből!
-Kilép? –Az fő-elvtársnő felkapta a fejét. Ilyesmire nem volt még precedens a szocializmusban.
-Tudja mit? Nem maga lép ki, hanem mi zárjuk ki magát. Megértette? Ki van rúgva!

Nem sokkal később az állásából is kirúgták. Szerencsére adódott egy lehetőség. Az Általános Magyarországi Mezőgazdasági Kutató Intézetben ár-kutatót kerestek. J ó móka volt. Kapásból tudományos munkatárs lett. Kutatott valamit, amit abban a rendszerben nem volt értelme kutatni, lévén, hogy a mezőgazdasági árak a szocializmusban hatóságilag rögzített, fix árak voltak. Két év múlva onnan is kirúgták, kitudódott, hogy kutatás helyett munkaidőben, (kötetlen munkaidőben dolgozott egyébként) jól fizető magán teniszórákat tart egy Római-parti csónakház teniszpályáján.
De ez jóval később történt.

Nászútra Zakopanéba utaztak. Síztek ők már ott korábban többször is, minden zsír király volt. Először panzióban laktak a város közepén, aztán pár nap elteltével átköltöztek Stasekékhez, régi szállásadójukhoz, a kispiac mellé. Ludmilla, Stasek barátságos, kövér felesége nagy örömmel fogadta őket. – Összeházasodtatok, Dzseno? Na lám. Gratulálok!
Előszedett a szekrényből egy csomagot.
-Tessék. Itt a rádiós-magnód, amit négy éve koboztak el a vámosok a határon. Stasek kiment érte Lisa Polanába. Nem kell megköszönni, ez csak természetes!

Jenő visszaemlékezett, hogy legutóbb, amikor ott voltak, Katica rosszul lett valami ételtől. Egész éjjel hányt. Ludmilla bevitette a kórházba (nővérként dolgozott ott). A folyosón feküdt pótágyon, karjába be volt kötve az infúzió. A kórtermek (a sí-idény kellős közepe volt) tele voltak törött lábú, törött karú emberekkel. Jenő egy pót széken ült mellette, és fogta a kezét.

Kirándultak. Jókat ettek, jókat ittak, jókat aludtak, kitűnően érezték magukat. November volt, de fenn, a Kasprowy 2000 m magas csúcsát már hó borította. Kuznicéből felmentek kolejkával a középállomásig, majd onnan a gazelnicovai oldal felé gyalog, az 1700 m magasan lévő tengerszemhez, Az utolsó szakaszt térdig érő hóban tették meg. Másik alkalommal elsétáltak a közeli, vadregényes Kosciuszkó völgybe.
A nászutat Dósa Ica, (Maci) Jenő apai nagynénje finanszírozta. Novy Targban az áruházban vásároltak maguknak egy nagyon szép, dekoratív ingaórát. Bimbammol, ahogy kell, s jelzi a hét napjait: poniedzialek, wtorek, sroda, czwartek…Az óra is Maci nászajándéka, abból a pénzből vették, amit tőle kaptak. Ma is megvan, a Szilva utcai lakás erkélyes szobájában, a fiókos könyvszekrény tetején tartják – dísznek, emléknek, mert a mai ember ebben a modern digitális világban már nem használ ilyen órát. Sőt, semmilyen órát nem használ, elég, ha az okos-telefonját bizgeti, abból mindent megtud.

A zakopanei nászutat követte nyáron egy adriai, pót-nászút, Dósa Lajos jóvoltából. Rijeka, Opatija, Krk, Makarska, Zadar, Split, Dubrovnyik. Zadarban majdnem befuccsolt az egész. Veszélybe került a további nyaralás, s veszélybe a házasság.

Viharos szélben küszködtek a sátor felállításával. Fújt a szél, szakadt az eső. Iszonyatos csattanások rázkódtatták meg a félszigetet. Szünet nélkül dörgött. A hullámok felcsaptak a sziklás partra, ahol dolgoztak. A meg-megújuló szélrohamok minduntalan kikapták kezükből a vászon sarkait.
A fiatalasszony át volt ázva, s attól félt, hogy az orkán erejű szél sátrastól belesodorja őket a tengerbe.
-Üljünk be a kocsiba Jenő. Nem bírom tovább! Félek!
-Fogd csak! Húzd, mindjárt megvagyunk!
-Nem bírom!
-Dehogy nem. Fogjad!
Borsányi Katica feladta.
-Hagyjuk! Túl erős a szél! –Eleresztette a sátorlapot, ami lobogva elszállt.
Jenő ordított.
-Jól van! Menj akkor te a jó büdös francba!
Katica kinyitotta a kocsiajtót, beszállt. Jenő még próbálkozott egy ideig, aztán rájött, hogy nem fog sikerülni. Hulla fáradtan lerogyott az autó mellé, megtámasztotta hátát a karosszérián.
-Erről ennyit – mondta magában. – Itt a vége, mint a botnak. Kifújt. Nem fogom leélni az életemet egy olyan nővel, aki az első nehézségnél cserben hagy! Reggel megfordulok, hazamegyünk Budapestre, elválok tőle. és kész!

Nem így történt. Másnap ragyogó napsütésre ébredtek. Tovább hajtottak lefele, dél felé. Jenő Splitig egy árva szót sem szólt. Meg akart fordulni, de halogatta. Borsányi Katica se beszélt. Döglött, pusztító csend honolt a kocsiban, csak a motor monoton búgása hallatszott. Egykedvűen futott alattuk az út. Most, mondta magában Jenő, most, ott annál a leágazásnál. Aztán történt valami. A Felsőbb Hatalom, amit sokan Isteni Gondviselésnek neveznek, máshogy akarta. Egy láthatatlan kéz fogta a kormányt. Mentek. Leszállt az este, letáboroztak. A sátor sötétjében összebújtak, átölelték egymást. Azóta is házasok. Három gyerekük született.
De persze lehet, hogy mindez a vak-véletlennek köszönhető, mint minden a világon. A körülmények, ugyebár.