Labdakert 111
Vállalkozásaim története

Czövek Dénesnek hívnak, s egy bal.asz vagyok.
Kisgyerekkorom óta keresem az üzleti lehetőségeket. A pénzt mindennél jobban szeretem, az vesse rám az első követ, aki nem. Bele is vágtam jó néhány vállalkozásba életem során, de mindegyikbe belebuktam. Feleségem Erdei Réka szokta mondogatni: te konkrétan egy óriási nagy bal.asz vagy Dénes.
Nem tudok vele vitatkozni. Tényleg bal.asz vagyok, tetejébe meg még egy ocsmány, tetű sz.r alak.
Na, most akkor elmesélem nektek vállalkozásaim hiteles, igaz történetét, hátha tanultok belőle, s nem követitek el ugyanazokat a hibákat, amelyeket én elkövettem.

I. fejezet
I/1. HORDÁR Gmk

Tíz évesek voltunk. Balatonszárszóra utaztunk nyaralni. Tenger csomagunk volt. Amikor megérkeztünk, s leszálltunk a vonatról egymásra néztünk, s kipukkant belőlünk a nevetés. Anyunál volt két a két nagy bőrönd. Emesén hátizsák, rajtam is hátizsák, s mindkettőnk kezében még egy-egy táska. Sokan szálltak le ott, mások hasonlóképpen voltak felszerelkezve. Még fel sem ocsúdhattam biciklis srác sírült oda, s udvarias hangon megszólította az anyámat.
-Csókolom, segíthetek? Elvihetem a csomagokat? Egy km 10 forint, plusz csomagonként kettő.
-Nem, köszönöm – mondta anyám gyorsan.- Az üdülő állítólag kiküld nekünk valami targoncát. Hopp, már itt is van, la! Még egyszer…
A srác tudomásul vette az elutasítást, elfordult és más kuncsaft után nézett. Láttam, talált is Felpakolta ügyesen a biciklire a másik család csomagjait, egy hosszú spárgával jó szorosan rögzítette a kormányhoz, és a vázra.
Egymásra néztünk Emesével. – Ezt mi is meg tudnánk csinálni – böktem ki
-Szerintem is! – válaszolta lelkesen
-Gondolj csak bele! – folytattam. – Nyáron két hónapot töltünk Kistarcsán a nagyiéknál. Kijárhatnánk az állomásra, a vonatokhoz. Tenger pénzt kereshetnénk!
Az ötlet jó volt. Mit jó? Egyenesen zseniális, és amikor a balatoni nyaralásból visszatértünk Kistarcsára, ahol a vakációkat szoktuk tölteni, hozzáláttunk, hogy megvalósítsuk.
Emlékszem mindenre. Szombat reggel volt. Befutott a 9 órás HÉV szerelvény. Parasztasszonyok szálltak le nem messze tőlünk nagy csomagokkal, valószínűleg a pesti nagybaniról jöttek. Megpillantottam egy sokszoknyás, cifra fejkendős nénit. Két óriási batyut tett le szuszogva a peronra. Emese is észrevette, összevillant a szemünk. Lerítt róla, hogy helyi lakos, falusi asszonyság. Megörültünk. Az állomástól a falu legalább két kilométer! Meglesz a km pénz, és a csomagokért járó pénz. és, ami a lényeg, visszaérünk a 10-s vonat befutásáig. Odakanyarintottam a biciklit, megszólítottam.
-Csókolom! Szívesen elvinnénk a húgommal a csomagokat, kedves néni. Segíthetünk?
Végigmért minket.
-Ti is a faluba gyüsztök?
-I…igen!
Sóhajtott. Egyedül szoktam vinni, nincs messze a házam, de most nagyon fáj a derekam. Aranyos, kedves gyerekek vagytok. No, nem bánom.
Felkötöztük a batyukat, elindultunk.
-Elég – pislogott ránk – ha félútig gyöttök. Onnan mán elboldogulok egyedül. Hosszú az út Nagytarcsáig. 7 km.
-Tessék?
-Lehet, hogy valamivel több.
Számolni kezdtem magamban. Hétszer tíz az hetven, plusz a két csomag húsz forintjával. Egyetlen úton a negyedrészét megkeressük, mint anyukánk a hivatalban.
-Dehogy fordulunk – mondtam őszinte belső örömmel – már hogy fordulnánk!
-Ahogy akargyátok! – dünnyögte a sváb asszony.
Mentünk mendegéltünk. A néni félig magyarul, félig németül faggatott minket, kik vagyunk honnan jöttünk, hányadikba járunk, szoktunk-e templomba járni, imádkozunk-e eleget?
Elhagytuk a falut, kiértünk a határba. Kukorica-tábla mellett vezetett el a poros, keskeny gyalogösvény, aztán valami más növény mellett, amiről nem tudtam megállapítani, hogy mi.
Vándoroltunk roskadozó lábakkal. Pokolian fáradtak voltunk már akkor, húgom nyelve is, s az enyém is, a földig lógott. A bicikli a göröngyös rossz úton jobbra-balra dülöngélt, alig bírtuk megtartani.
-Szegénykéim – mondta a néni – hogy izzadtok!
Végre valahára feltűntek Nagytarcsa szélső házai. Másfél órája voltunk úton.
Tovább haladva a falu közepén egy szép, nagy háznál megállt a néni.
Itt lakom, megérkeztünk. Innen már beviszem, nem kell bejönnötök. De, szegénykéim…várjatok csak, kihozok nektek egy pohár finom málnaszörpöt.
Bement. Bevitte a cuccot. Vártunk. Jött végre. Két pohár málnaszörpöt nyomott a kezünkbe. –Igyatok kedveskéim. Nagyon aranyos gyerekek vagytok. Köszönöm a segítséget. No, mi a baj? Mit szeretnétek még?
Emesére néztem, ő vissza rám. Rémült volt a tekintete.
-Semmit – nyögtem ki. –Örülök, hogy segíthettünk!
Nagyanyám jót nevetett, amikor elmeséltük.
-Itt vidéken senki nem fog ilyesmiért pénzt kiadni! A parasztasszonyok fogukhoz verik ám a garast.
-De a Balatonon…
Ó a Balaton! A Balaton az egészen más – mondta – még mindig nevetve. –Ha faluhelyen pénzt akartok keresni, menjetek napszámba kukoricát kapálni!
Ez volt az első komoly vállalkozásom, amibe rögtön az elején belebuktam. Hej, ha sejtettem volna, mennyi, de mennyi jön még!