SEGÍTSÉG MEGHALOK

Egyik barátom nemrég mélyvénás trombózissal kórházba került, ő mesélte ezt a történetet. Megjegyzések nélkül adom közre, ki, ki ítélje meg maga, hogy működnek manapság Magyarországon az egészség ügyei. A barátom fiatalember 34 éves, de hát a baj, bárkit, bármikor utolérhet.
Íme, a történet:
„Arra ébredtem, hogy fáj a jobb oldali vádlim. Nézem, s látom ám, duplájára dagadt, amíg aludtam. Mi történhetett? Megerőltettem tegnap edzésen? Elképzelhető.
Pihentettem, borogattam, de a duzzanat napról napra nagyobb lett, a feszítő fájdalom egyre jobban nőtt. Végül orvoshoz kellett fordulnom, pedig minden idegszálam berzenkedett ellene.
Felkerestem a jó hírű B.M. Egészségcentrumot. Tiszta szép gusztusos épület, a recepción udvarias fiatal nő.
-Már, váruk Uram. Köszönjük, hogy minket tisztelt meg bizalmával. Foglaljon helyet ez előcsarnok kényelmes foteljeinek egyikében, rögtön szólítja Önt a kezelőorvosa.
Így is lett. Átbotorkáltam a Doki birodalmába. Szemügyre vette a lábamat szemmel is és géppel is. Az ultrahangos készülék minden kétséget kizáróan kimutatta (majd betojtam az alapos, másfél órás diagnosztikai eljárás alatt a saját, belső ostoba nyilallásaimtól) – hogy mélyvénás trombózisom van.
Kedves Uram – mondta az orvos – maga innen már nem megy sehova. Hívok egy mentőt, hogy azonnal vigye be a sürgősségire. Kórházi ellátást kell kapnia. Hét nap ágynyugalom.
-Abba belehalok! Kórház kizárva!
-Abba hal bele, ha visszautasítja. Bármikor leszakadhat egy vérrög, ami, ha a vérárammal a tüdőbe kerül, magának kampec. Vagyis: konyec filma.
Hezitáltam még néhány napig. Lázas igyekezettel kutattam a lehetőségeket, hogy úszhatnám meg a kórházi befekvést. Nem sikerült. Elérkezett a perc, amikor nem volt más hátra, mint előre, mentőt kellett hívni. Mentőautó vitt be a területileg illetékes ügyeleti ellátó-helyre, de az már ugyanennek a történetnek a másik fele.
A szomorúbb fele.
Röhögtem magamban. Szánalmas kis lény, hordszékben viszik, mint egy magatehetetlen roncsot. Itt a Kórház. Neves, régi intézmény. III. emelet, belgyógyászat. A folyosórész, ahol fogadnak, szalad. Bútorok. ágyak asztalok, iratcsomagok, szekrények mindenütt.
-Költözünk – mondja egy fáradt asszonyka. –de ha már ide irányította magukat a rosseb, maradjanak. Hívom a főorvos urat.
Kiabál:
-Csaba, Csaba, új beteg. Gyere! (magának, magyarázatként) odamenni nem tudok, van ma már vagy 50 km a lábamban.
Orvos jön, utálkozva vet felém egy pillantást.
Oké látom. Csináljanak vele valamit. Na, jó robogok, ezer dolgom van! (Soha nem láttam többet)
Jó másfél óra múlva betoltak egy háromfős szobába, lefektettek egy ágyra az ablak mellé. A középső ágyon hörögve alvó ember, mellette öreg beteg szakadatlanul köhög. Ül az ágyon kiabál: jó, jó, jó, jó. Nem, nem, nem! Veseelégtelensége van, s tüdőgyulladása, Várok. Nem történik semmi. A hörgő hörög, ügyet sem vet semmire, a dialízises szakadatlanul ordít: segítség, megfulladok! Jó, Jó, jó.
Pisilnem kell. Nagy keservesen lekászálódom az ágyról, s elindulok a mellékhelyiség felé.
Vércserikoltás mögöttem. A nővér:
-Hova megy? Feküdjön csak szépen vissza! Magának nem szabad felkelnie!
-Vécéznem kell!
-Bánom is én. Gyerünk, tegye, amit mondok! Nem akarok maga miatt börtönbe kerülni, ha meghal itten nekem!
(Folytatása következik)