SEGÍTSÉG MEGHALOK 3.
(folytatás)
Jobb körülmények közzé kerültünk. Itt már nem voltak rozsdás éjjeliszekrények, és rozsdás radiátorok, volt ellenben fehér csempe és egyetlen mellékhelyiség két szoba 6 betegének. Állandóan ütköztünk. Bementem pisilni, már a nyakamon lihegett valaki a túloldalról: siessen!
Józsi élénk és figyelő lett, ahogy az állapota javult, mindig engem nézett. Ha csak megmozdultam, rám csapott:
-Hány óra van?
-Kettő.
-Nappal vagy éjszaka?
Az egyesen új beteg feküdt. Éjjel nappal folyt a testébe az infúzió. Nem volt magánál, etetni, itatni, pelenkázni kellett. Mesterségesen tartották életben, borzalmas volt látni szenvedését. A nővérek babusgatták, mint egy kis babát: forduljon édesem, drágám. Ez egy kicsit fájni fog kicsikém, na, na. Édes Pista bácsi ne haragudjon, ami muszáj, az muszáj. Nem felelt, szaggatott nehéz légzése jelezte csak, hogy él.
Kaptam a kezelést és folytak a vérvételek. Szanaszét szúrták a karomat, lila volt mid a kettő. Lecserélték végre három nap után a szakadt, véres lepedőmet, amit még az előző helyről hoztam magammal. Hozzátartozóim lemosták, kitakarították véres éjjeliszekrényemet.
Józsi minden éjjel balhézott. Leszállt az ágyáról (szigorúan tilos volt egyensúlyi zavarai miatt), s a nővér után kiáltozott. Bolyongott a kórteremben fel és alá, mint a bolygó hollandi. Egy éjszaka, félálomból felriadva érzem, valaki tapogatja a lábamat. Ő volt.
-Mit keresel? – sziszegek rá.
-A zöld törülköződet, mert vécén voltam, s bele akarom törölni a kezemet.
Másik alkalommal, félálmom ködén át érzékeltem, az éjjeliszekrényem mellett ácsorog.
-Bocsánat- mondta – én vagyok, bele akarok pisilni a kacsádba.
Széthordta a ruhaneműimet. kapucnis pulcsim. sárga -felsőm az ő szekrényéből kerültek elő-
A személyzet nem bírt vele. Ágyához kötözték – ezzel tették a legrosszabbat mindenkivel. Az éjszaka hátralévő részében úgy üvöltött, mint fába szorult féreg:
-Segítség, engedjenek el, megfulladok!
Egy idő után kiszabadította magát valahogy, és kiment a folyosóra. Hatan cibálták vissza. Újra megkötözték. Rájuk szóltam. –Hogy bánnak vele? Ő is ember. Megilletik a betegjogok!
-Micsoda? –Fiatal, kövérkés betegápoló srác ordít vissza magából kikelve. –Maga kussoljon, ne avatkozzon bele! Betegjogok? Én meg majd megyek az ő betegjogai miatt a börtönbe, mi?
Fiai, családja nap, mint nap látogatták. Órákat töltöttek az ágya mellett, megetették, megitatták. Bíztatták, kedves, szép szóval: meg fogsz gyógyulni, Apa, meglátod. Csak legyél még egy kis türelemmel, viseld el a körülményeket.
A fiától megtudtam, hogy élsportoló volt korábban, atletizált és bokszolt. Látogatás után, amikor már mindenki elment, megszökött a Józsi. Pelenkában, mezítláb, a kék táskájával kibattyogott az előtérbe a lifthez…
Előttem a kép. Csoszog meztelen lábszárral a kövön, pelenkája térdig lóg….Ecce homo.
Utolsó vérvételek egyike. Közeledik szabadulásom napja. Fiatal nővér jön, nem az, aki máskor szokott. Nagyon jó teste van, a strandon is megállna rajta a szemem. Szúr, ahol ér, nem buggyan vérem. Lába közzé szorítja az öklömet, oda, ahol a két comb találkozik. –Feszítse! -Belém döf, semmi.
-Feladom – mondja – magának nincs vére!
Azért az előírt has-szurit még beadja. –Maradjon itt ülve!- utasít
Egyik kezével elhúzza pizsama nadrágom gumiját, bekukucskál.
-Mire lennél kíváncsi, szép húgom – morfondírozok magamban, hajh, ha vastag, drága díszgyertyák látványa lebeg díszes vágy-ködért epedő pillád árnya előtt, leégett csonkot találsz csak.
Vérnyomás mérés. A szép, fiatal kis doktornő csinálja személyesen. Kebléhez vonja öklömet, szinte érzem ijedt újaimon szívének ledér dobbanását.
-Rendben van – mosolyog rám – holnap elkészítem a zárójelentését és mehet haza!
Ennyi történt. 8 nap, 192 óra, 691 200 másodperc. Nekem maga az örökkévalóság a pokolban.