KÉT VÉGLET KÖZT KERESVE

Mint aki hintán ülve zuhan,
szédülve, tériszonnyal biztosan,
hóhér-kötéllel tartva,
mégis majdnem leszakadva,
úgy hagyom el tört-szilánkokként napjaimat.
Jó volna még, ha kihullna belőlem
egyszer s mindenkorra
már minden gond s milliónyi baj;
lopott romantikák,
Halhatatlan-Mindenség-érzések
egész sorozata,
egyre kevesebb kenyér-kereset
a következő tíz szűkös évtizedre.

Egykoron engem is – akárcsak mindenkit -,
pórázon rángattak célok,
tervek, álmok képletei,
hátulról kísértettek előbbre.
Távolság s Idő közt félúton
minduntalan elveszett
a valódibb Lényeg;
kétféle áltatás hamiskodó vitái
feszülnek egymásnak már elég régóta.
Hamis frázisokról tékozló ígéretek
felé ragadják az egyszerű,
tehát megvesztegethető embert
is a gyors meggazdagodás konzekvenciái.

A felszín alatti hitvány Valóság
még mindig ékesen,
tollászkodva szólítja magához
gyanútlan áldozatait,
s aki mást mondd vagy bolond,
vagy épp csak hazudik!

Aki nem szeretne aláhullni villámgyorsan
– félő -, csupán a föld alá mehet:
vakondok, s férgek sötétlő, alvilági otthonába.
A tudományos deduktív sejtést
is rendre aláássa egyik-másik
propaganda-prédikátor Kelj Fel Jancsi,
nem nyomon követhető már
egyetlen valamirevaló okfejtés sem!

A szándékos megtévesztőt
– bár leleplezik -, mégsem nyeri el
méltó büntetését,
hisz sokan kétarcún forognak,
akár a forgandó vakszerencse, avagy a föld!
– S míg a Lét nehézkesen,
rozsdásodva forogna még a zubogó
esőcsatornák mostan rendre megtelnek;
félő a palántáknak annyi!
Kirothadnak gazdagabb termések.

Két véglet közt keresném sovány életem,
még mi hátra van:
a megtalálható Boldogság
aranyló üvegcserepei
is rendre elhagynak,
vagy épp csak becsapnak.

EMLÉKEKTŐL A JÖVŐIG

Jó volna még pár évet,
mielőtt végképp itt hagynám
e földi Létet; tán boldogan hinném,
ha kártyákon kivetnék elém a forgandó,
bizonytalan Sorsot,
s azt mit számomra tartogat,
vagy fénylő ezüst-csillagokból
jósolnák meg a valódi látók,
hogy: Na, vajon mi fog történni
a következő viszontagságos évtizedekben?!

Még régen tudom,
hogy kimért Időm kiszabták
a Pákák, s pumpáló
szív-határidőmből éldegélek,
míg csak szerveim bírják.
S míg a Hóhér Idő fejem felett
elzengeti a sajátságos szentenciát:
,,Itt maradtál! Hát becsüld meg jól magad!”
– Sokszor jó volna kicsit dacolni
e hitvány kockázati mérlegekkel:
még legalább harminc egynehány évet,
legalább annyit,
hogyha másoknak sikerülhetett
az Egy-Kedvest megtalálni,
tán én se vagyok reménytelen eset.

S mint kispénzű, átlagos alkusz,
aki éveiben alkuszik
– a Lét sakk-lépcsőin fel-le járkálok
s megnézem milyen utakon indulhatok?!
– Igaz dagadék Sziszifuszként,
csigamód-lassan hátamon
cipelem megtörtént életem emlékeit,
de szívem kapujáig
csak kevesen nyerhetnek bebocsátást!

Derűs, váratlan találkozásokban,
akárcsak vakszerencsék kontójában
egyre kevésbé hiszek.
Napok hordalékán – ha nem vigyázok -,
inogva még kibillenthetem
életem mérlegét.
Igen ám!
De vajon pontos-e az adott mérleg?

A vágyak, álmok képlete
nem csak hitvány, hiábavaló káprázat
– de céltudatos felismerése
összefüggések láncolatának?!
Talán nem lehettem márvány,
csak semmirekellő sár-agyag,
akárcsak a méla Enkidu.
Hiába tűrtem hiába sok évet
méltánytalan sosem lehettem ép,
s egész, élettelen Hiány
s Csönd várakozva várnak…

AUTOMATIKUS SZORONGÁS

Megcsalt minden jelenvaló álom.
Bolyongó Odüsszeusz voltam
s leszek még így negyven után is sokáig.
Felszakadó emlékeim fonalát ki érezheti át,
ki magyarázhatja?!
Sebzett fájdalmam idegrost-szálanként
mikor metszi el az Idők húrjait?
Romantikám, bók-szavaimat
szándékkal eltiporta,
majd elvette rút-gazul a Kedves,
aki tán sosem létezhetett.

Kellene valahol egy megtalálható sziget,
ahol a harmónia, kitagadott ösztönök,
örök érzések tán újfent szárba szökkenhetnek.
Kibukna a belső felismerés;
mégiscsak létezem!

– A visszatartott csönd már megrémiszt,
fölpofozott szándékok lapulnak
kezeim közt szüntelen.
Hiába mégis!
Kegyetlen, könyörtelen hiba volt
a tudatos felismerés:
lelkem igazibb, benső részét nem ismerhette az,
kiben hűséggel megbíztam
s azt hihettem elkísérhet még az Élet-útján.

Gyűrött homlokomra ártó Damoklész-gondolatok
vetnek baljóslatú, ragadós árnyékfoszlányokat;
jó volna elfelejteni a stigma-sebekkel
egybeszőtt nyilvános megaláztatásokat,
a pórul járást, amint azt sokan emlegették.
Régi felfedezők Robinson-mohóságával
még jó volna tudatosan megismerni Valakit.

– Karnyújtásnyira precíz-pontos
példázatok kísértnek, mert elosztogattam
– meglehet – ,
már minden fölöslegességszámba menő,
szilárdított búcsú-szókat,
végső kakukk-tojás pillantásokat.
Vontatókötélen szeretném berángatni
magamismeretlen Holnapok tág ölébe,
mert visszahódított idegen területek mélységeit
szeretném megismerni, ha még lehet.
Megmaradjak konok tömbnek,
mint ami csend örökkévaló lakója?!
Az Idő szélütései még akkor is megérintnek,
ha nem tudhatom,
hogy épp aznap vajon mi következik soron?!

Megmaradnak szánalmas-balga
arc poetikám mögött
meggyűrődött rögeszmés szokásaim.
Kuporgó embriópózban velem
egyidőssé válik az elmúlás is,
aki születésemtől kezdve
árnyékként végig kísért.

VÁRATLAN TALÁLKOZÁS A MÁSIK ÉNNEL

Kicsit mindig túráztatja az ember
az agyának anntennáit;
jó ok lehet ez a kisebbfajta,
bölcs meditációra.
Nem csupán csak megidézni
a boldog-szomorkás,
sanyargatott gyermekkor méla csacska idiomáit,
gravitációs pórázakon akarat,
s manipulációs szándékoknak engedelmeskedni,
akár rángatható figura – nem akarok.

Odakint nikotin-vigyorgású homeless-ek
egész tetszetős, borgőzös kis csoportja
egymással ölre megy fenyegetőzve;
betört sörösüveg-invázió
csörömpölése a vérző homlokonon.

A visszapillantó-emlékek közt,
mintha sokszor kripta-arcokat
vélnék felismerni.
Sugarai ósztódott jelenés minden
perc-pillanat,
melybe valaha is az ember
önszántából még belefeledkezett.
Prizmatikus magány vagy éppen
a hűsített sötét-szoba láncol-e magához
kánikulai tűz-özönben?!
Félő a történelem – sokszor -,
tetőtől-talpig újfent
megmotozza vétlen áldozatait.

Az Időnek minden esetben ára van,
akárcsak az ember-életeknek.
A végtelen Sorssal nem jó sem alkudozni,
sem hazárdírozni.
Oldalazva menni a bizonytalanba
egyáltalán nem jó hecc,
mert az ember sosem nézhet vissza,
hiszen akkor sóbálvánnyá kövül.
Legfeljebb csakis kizáróan előre, ha mehet.
A felejtések múmifikált vitrinjét
talán csak az Alzheimert-dédelgető
sejtek őrizhetik;
fokozatosan szétmorzsolódnak
a lepecséltelt mosolyok vigasz-fokozatai.

Miért van, hogy a Létezés szavatossága olyan hamar,
alig cirka hat évbe mérve lejár?!
Mintha ólomtáblákon járva kellene
folyamatosan közlekedni,
ám vákuummentes térben és közegben.
Mert a mélyebb valóság tán
sosem tűrheti meg örök adósát;
mámor-álmokból hiába is
gyúrhatnánk megváltó holnapot.

Lábbal lehet tiporni az evidenciát,
vagy a kiszámított logikát.
Társadalmi szintű kérdést intéz
az elme hozzám:
meglehet a bőrünkre megy minden sakkjátszma?!

ARÁNYOK HATÁRVONALAI

Az Idő szikláiban minden kő nyugodt,
néma, és talán mozdulatlan;
a felszín alatti hámrétegek,
akár a kitinpáncél,
avagy a vaskos, lefoszthatatlannak tűnő,
szilárd hagymahéj még nem adhatják önként,
s egyszerűen oda önmagukat,
hogy mások is megismerjék.
Frissen fejt hajnali zokogást hoz-vissz,
vagy épp csak hurcol magával a nyári szellő;
kihantolt félszeg-sugárzó mosolyok
megváltó vigaszába
de jó volna még
bele-belekapaszkodni félúton.

Hogy ne csupán hamis-hazug,
mesterkélt gesztusokba kapaszkodhasson az,
aki igenis létszükségletnek
tekinti a Szeretetet és Szerelmet;
megállíthatatlan apály-dagály
csalja már alattomba tőrbe érzékeinket.

A hétköznapiság civilizáltnak
bizony korántsem nevezhető közönye
inkább ragályosan fertőz,
mintsem valóban elsimíthatná a problémás,
vitatkozásra hajlamos, örök kérdéseket.
A mozdulatlan, porig alázott
méltóság hamarján térdre borul;
zsugorodnak immár kinyitható ámulatban
az ösztönök, érzékek,
s minden annyira látszat-képlékeny.

Az egymásba röppenő apróbb
fogyatkozásokat sem lehet kikerülni,
hisz nem lehetett,
aki megtanítson rá, miként kéne létezni.
A napfoltok gusztustalan pattanásai
egyre inkább kiütköznek a bőrön,
míg csak stigma-sebekként
fájdalmasan nem kezdenek vonyításba.

Az Idő digitálisan egyre
inkább rögzítésre kerül,
míg az Ember folyamatosan
érzi múlásának előszeleit…
Mert nem úgy van ám,
hogy minden burok-magány
csupán csak szimbolikus, vagy jelképes!

Visszatérnek dolgaik,
összefüggéseik egyszerűbb,
kristálytiszta értelméhez azok,
kik érzik s tudják:
valami régóta nincs már rendben itt!
– Lassan szívódik fel minden károsító anyag,
s bár az emigláló és tartósítószerek
egyre népszerűbbek a szabad-gondolatot
azért mégse áztassák már
se spirituszba, se ecetbe.

MEGÉRKEZÉSEK, ELENGEDÉSEK

Közelről személve minden elevennek hat.
Ám jól vigyázz!
Becsap a csábos flört-tekintet,
kiver a szerelmi láz!
Mert mindennek érdeke,
érdeme s manipulatív célja van
s lehet csupán csak mostanság;
a sebzetten sikoltó vérvörös pipacs-szirom,
melyből – anno -,
a szív készült,
a sötétített semmin átsegít.

Balsejtelemre ennyi is bőven elég;
a könnyek igazgyöngy-zápora egy-egy
tétova szakítás után mindahányszor arcunkra fagy.
A lélegző Föld s benne az Ember
most még jócskán kitagad;
hajótörött Robinsonként kell,
hogy tengesd hitványmód mindennapjaidat?!
– A megsárgult Mindenség-romantikákat
tán sosem szabadna levetkezni,
mert a felszín alatti Lélek-kérgei
rétegesen magukba fogadják
boldog-szomorú bánataikat.

Mert a Sors mint néma,
s láthatatlan elrendelés – meglehet -,
csupán csak ,,egyeseknek” van fenntartva!
– Délibábos-álmok gyanánt
nem lehet se szerelmet,
se segítséget koldulni immár.
Már megint sűrűsödő magányban kúszik a Fény.
Ösztön-vágyaink sem lehetnek
immáron sajátjaink,
mert vagy megcsúfolnak, kigúnyolnak,
vagy ami még rosszabb: Elárulnak!

A Lét már nem az, ami volt,
mikor ha kellett két egymásnak
teremtett örök-halhatatlan
Szív egymásnak dalolt,
s sejteni tudták kimondott,
fölösleges szavak nélkül is:
vajon egyik,
vagy másik épp mire is gondol?!

– Mivé lett mostanság életünk?!
Összetett szeméttelepre való romhalmaz csupán,
ahol az iszamos fekáliák vegyületéből
az ember legfeljebb csak
ritkán találhat Igaz, Nemes Kincset!
Befalazottá lettek az Akarat éppen úgy,
akárcsak a széptevő,
ám valójában semmitmondó ígéretek!
Pedig egyszer régen még hogy hirdették
a Barátságokat azok is,
akikkel nem volt könnyű
az interdiszciplináris kapcsolatok lánca.

SURRANÓ BALSORS-SEJTELEM

A surranó Jelenidő egyre ösztönözne még:
Lép már előrébb te tohonya,
dagadék szerencsétlen!
Kezd el dolgaidat rendbe tenni
már így negyven után!
Nem szabad visszatekintened
a nyomorult múltra,
mely eddig rendre csak kifosztott,
megmérgezve megsemmisített,
földbe döngölt.
Eszmélkedéshez romantikusabb,
tán tengerparti, pálmafás környezet illenék,
hemzsegő turista-karavánok nélkül.

– Most még magadról is tudhatod délibábos,
kiáltó köd borul kopaszodásnak indult
Sziszifuszi fejedre;
ha hívó őr-Angyalod nem vigyáz terád
– félő -, talán nem maradnak se célok,
se álmok, vagy Holnapok.
Kor-szülte szabadvágtatás,
iramodás hallatszik távolról;
kicsinyeskedni kész balsors-hiedelem!

,,Nem volna szabad immár
ennyire babonákba kapaszkodnod!
Elvégre olvasott ember lennél!”
– Lelked árnyékában bújócskázik
egy kölyökképű kisemberke,
és csak arra vár,
hogy kézen fogd árvaságát.

Pénzsóvár, rút Világban bízni immár
senkiben sem lehet:
ezért fontos, hogy önmagadat el ne add,
ne alázd meg!

A tisztább érdek-szándék – már ha volt is -,
régóta megfeketült;
egyre csonkább a korsó,
melyben a hűsítő víz is kiürül.
S miközben önmagukban elvetélt,
kicsinyes századok porosodnak
a történelem ütött-kopott színpadán

bölcs Yorickként tán magam is jobban teszem,
ha kérdések-válaszok
sorozatát vizsgálódásaim tárgyává teszem;
tovatűntek az álomhajók,
csalfa-negédes ígérgetések,
melyekbe hajdanán még oly jó volt
híven-őszintén megkapaszkodni!

Rádöbbensz majd magad,
hogy hamarján-hirtelen észre
se veszed szándékosan kiüresedsz
az egyébként is lyukasodásnak indult Idődből.
A legbensőbb hangokat meghallgatni
immár a legnehezebb,
mert a méla-bamba álmaink
egyre inkább süketségben lógnak…