Versek

[Tasev Norbert]

SUTTOGÓ, SZÓLÍTÓ HANGOK

Most még jól vigyázz:
éveid évgyűrűibe rejtett
titkos megbocsátás egyelőre
még csak lappangva kushad odabent.
Még nem szelídülhetett meg
a stigma-sebeket szenvedett,
lyukas szív-szirom,
hogy a mérhetelen,
malomkő-fájdalmakat végképp kitörölje,
s elfelejtse!

Tévedéseknek hitt szégyenfoltok
lelkedről immár lemoshatatlanok;
mintha belülről is egyre piszkosabb,
levakarhatatlan kullancs-mocskosabb lennél.

Ujjlenyomatodat már nem babusgatja,
dédelgeti simogató angyali kéz.
– Jó volna még tudatosan várakozni valahol,
Valakire; önmagukba befordult hajlékony
hullámok taraján ejtőzni,
akár egy tojásokat rakó galapagoszi teknős,
aki még száztíz évesen is
az egészség minta-teremtménye.

Golgotás Mennyet és Poklok
kicsinyes szamárlétráit
– jól vigyázz -,
itt a Földön is éppen úgy
tapasztalhatod nem csupán a túlsó oldalon…

– Jó volna még összebújva,
vacogva, akár megriadt kis sündisznó
állatka kapaszkodni a bizonytalanított,
szándékos reménybe,
melyből rendre egyre kevesebbet adtak.
Jó volna ölek kelyhében nézi,
bámulni a lenyugvó vérvörös napot,
ahogy a tengerbe feláldozza Küklopsz-szemgolyóit.
Félő már nem tudhatod,
nem ismerheted azok fekete-listás
gúnyneveit sem,
akik tüske-fájdalmakat táncoltak utadba,
hogy te is jócskán megsérülhess.

– Átgázolhatatlan hazugságok
álszent béklyói közt egyre
nehézkesebben megy nem csupán a túlélés,
de a mindennapok mocska közti boldogulás.
A Valóság hegei mintha mindenünnen
sebekként vírítanának feléd;
megérthetnéd végre már!

A búcsú távolságából
nehéz lehet összerakni méltó módon
a megtörtént szakításokat,
sorstragédiák Morze-jeleit.
Hazatalálásra várakozik,
az ki kiterjesztett Odüsszeia-járást végez,
s hosszú útra kell,
hogy tán önmagára még rátaláljon.

[Tasev Norbert]

ELMÉLKEDÉSEK KOVÁSZA

Bármennyire is igyekszem
elhitetni önmagaddal,
hogy törekszel mindig a nemesebbre,
jobbra – Időtlen keretbe
foglal a kíméletlen,
brutál mindennapi hajsza.
Körmönfont, ördögi sakkjátszmák
zajlanak mostan a Világ kicsinyes,
hatalmaskodó színpadán
s te tán magad sem igen tudhatod,
hol van igazibb, meglelt helyed!

Jó volna kiegyenesíteni sokszor
a Létezés összekúszáltnak hitt labirintusait,
hogy ne egy felidegesített Minotaurusz
vehessen üldözőbe,
sokkal inkább egy Nimfa mellett találd meg
önző-makacs boldogságod.

Elhagyott fészek lett benned a bókolás,
romantikus széptevés,
mellyel még hittetted;
az igazibb Angyalok közt
meglelheted az egy-Igazit,
ha van hozzá merszed, ám
– úgy tűnik -,
még ő sem volt eléggé rest,
s magadra hagyott.

Elérhető Himalája-magasságokat
szándékosan szelídítve
inkább mindig másoknak hagytál meg,
s nem bántad, ha helyetted is
lefölözik a sikereket;
elvégre Emberként
s nem vadként kezeltek.
Amit hosszú ezredévek megkeseredett
tudatai ellened számító-cinkosan
megérleltek a fájdalom tartós tüskéiként
most oly jó volna mind elfeledni
s inkább hagyni,
hogy az Idő begyógyítsa a sebeid.

Léted helyetted is
előbb-utóbb elvégzi a kínos,
kíméletlen munkát,
te csak ne félj,
ne izgasd fel feleslegesen tenmagad:
bizzál benne, hogy lesz majd melletted

Valaki, akivel egyetlen miccenő
Apokrif-jelzésből megsejtheted önmagadért
vagy-e szeretve,
vagy csupán csak hitvány anyagi javaidért!
– S mert önmagadban legbelül még most is
egy sírva rimánkodó gyermek képmását őrzöd
torz-groteszk torzóként
eljátszod helyzetfüggő szerepeid,
hogy meglásd s inkább még kiderítsd
kikben bizhatol örökkön s igazán!

[Bödön]

Szeretettel köszöntjük Tasev Norbert új tagunkat, s várjuk további írásait

[Tasev Norbert]

MEGISMERHETETLEN AKARATOK

A Nyár babonázó, mégis mérgező
heve még egyre fojtogatja panel-magányomat;
autók alvázára tapadt
kicsinyes por-piszok
szitok-szemcse szálldos,
mint akár egy cinikus metafora.
Mintha az ember birtokolná
a Hiány mellett a tudatos magány-tudatot is,
hogy életének értelme rakéta-sebességgel
váratlan-hirtelen lepereg
s csupán csak por s hamu lehet.

– Még tudatlan toporogni kényszerültem
az összezavarodott Jelenidőben,
ahol ember-embert, testvér-testvért
elad s az ember-roncs ivadékok
is butító idióta-ostobák agresszív,
brutális hordáiként viselkednek,
viszonyulnak, vagy épp helyezkednek.

Mikor kit lehet érvényesülések,
könnyen jött járandóságuk
fejében végleg eltaposni.
Kőnehéz-érzelmeimet – meglehet -,
könnyelműn eltékozoltam,
hiszen sebzett szívemet szolgáltattam ki,
azért, hogy látva láthassanak
csökevényesagyú vombatképű bon vivanok,
mihaszna, csicsergő pláza-dívák.

– Érzem ez a sanda, számító Kor
már nem az, ami hajdanán volt,
mikor megértették, de szomjazták is,
mint lédús, mézédes nektárt
a szavak mögöttes értékét
s az angyali hölgyek vágyakoztak
egy-egy butuska-gyerekes strófáért!

Jaj, hová tűnhetett a Minden Egész?!
Most a szikár Valóság már engem is
be akar rendre szippantani;
ezért van, hogy úgy viszonyulok,
lázadok, viselkedek, ami különc-egyedi!

Muszáj, hogy önmagam
megmaradt maradékát
vagy így, vagy úgy akár
még tíz körömmel
is megőrizzem!

Jó volna még múlandó szivárvány-fohászokat
rebegni Valaki felé,
akinek csupán csak az érzések feltétlen,
és mindig őszinte-örök
kincs-gazdagsága kellene
s nem volna többé kicsinyes,

senkiházi irigység, féltékenység,
hiszen a Létezés harmóniáját
birtokolnák alázattal a megtört szívhangok is!
– Eltör de vissza is adhat
minden miccenő mozdulatot
a pillantások feltétlen varázslata…

[Tasev Norbert]

MOZDULATLANNAK HITT ELBUKÁS

Mint tűnő emlék romantikus
tengerpartokra képzelem
átélhető Mindenség-szerelmeink
betöltött igézetét.
Nézem távolról a tengert,
ahol együtt ottfelejtettük virgonc,
beszédes lábnyomunk.

Mintha nyughatatlan utakba botlanék,
ahol csupán sóvárog a Külön-Béke,
elkerül már minden megállapodásnak
indult sajgó vak-szerencse.
Most még mintha minden Ember
szándékosan balsorsot cipelne
Sziszifuszi-teherként tékozló vállain;

jeltelen, Apokrif-életük során
nem maradhatott talán senki,
aki ismerhette, tudhatta volna,
kik is voltak teljesen igazán emberi mivoltukban
– biztosított élet-medrek után
még oly jó volna makacs elszántsággal kutatni,
míg csak a kezdeti forrástól
az ember elérhet a végcélokig.
– Odakint most egyre több a bológató csürhe
tapló-ivadék, kik szájtátva vihognak
s röfögnek s minél nagyobb,
vagy oltáribb egy-egy szemenszedett szenzáció,
ők annál inkább elemükben lesznek.

De jó volna egy csöndes partszakasz,
ahol csak a hőszerelmeseknek lenne joga,
s kiváltsága szív-törvények szerint felfedezi
s megtartani a bimbót-teremtő boldogság
igaz s őszinte szent gyönyörét.
– A rendet elhagyó lázadás sokszor
mégiscsak hasznos lehet.
A betegeskedő, menekülő szív
sokszor feljajdul egy-egy élesebb
tüske-sebre, melyből vérmolekula kicsordul.

Egyszerre nyomaszt s kétségbe ejt
e mostani elvadított, elhülyített sanda Kor;
örökkön túlhajszolt, túlzaklatott,
totális atommag-kimerülés,
melyben rövidtávon szinte mindenki kikészül.

Elbukni most még szégyen inkább,
pedig sokat lehetne belőle tanulni.
Felszínes hazugságok még egyre motozznak.
Gyulladt sebeit lázadó némaságomnak
még tovább viszem rendíthetetlennek
hitt akarattal.
Nappalaink az éjjelek
szirmait sikoltva ejtik el…

[Tasev Norbert]

TÁVOLODÁS AZ ÜRESSÉG FELÉ

Sokszor már ténylegesen csak az maradt:
két vékony kötél-hurok történés közt
félúton megreked már minden
füstbe ment terv s fönnakadt elképzelés.
Sokszor éppen brutál-kegyetlen hazárdjáték,
klasszikus orosz rulett,
miközben fejed fölött,
akár egy rejtegetett Damoklész-kard éles,
hasító megállapítások ütnek tanyát:
mert nem lehet immár se független, se szabad!

Álmod, reményed hamar megmerül
előbb csak agyad fogaskerekei között,
később már a senkiföldje porban,
porig alázottan, megszégyenülten.
Tódulnak előbbre a mostani hitvány
senkiházi viasz-figurái, szalma-kutyái
az irdatlan Jelenidőnek bármi áron
lévő érvényesülési szándékkal.

Belőled csírázik ki
az aljas ironikus cinikusság,
éppen úgy akár a makacskodó
gyerekes makacsság
– átfön Lelkeden egy-egy
oda-nem-való,
meg-nem-hívott manipulatív pillantás.

– Érzed már magad is titkon legbelül:
még mindig egyre komolyabban,
bölcsebben veszíti zsibbadó
sejtjeid a nyomatékosított gyötrelem,
s mert ez a sok hitvány-szánalmas
pokol-dáridós Bukás hamarabb
elkövetkezik mint gondolnád
sovány-olcsó Camu-vigasztalást
sem akaszthat ám le akármelyik
szúrós csipkebokorban.

Szétiramlik lárva-arcod
keresztmetszeteiben a ránc-ígéret,
mikor még érezted, hogy mindent
képes vagy megtenni,
akár még bundee jumpingolni is
egy lakatlan, ásító szakadék felett;
beletörődő, vad idegtépés,
mint sajátságos szüntelen rohanás
a túlélésed miatt előbb-utóbb
rendre visszacsuklott
a közönyösködő nyugalomba.

Persze – kétségtelen -,
sokkal jobb lett volna
a bármikor elsimítható,
állandósított lelkiállapot,
amit születésedtől kezdve egyre
sürgősebb foggal-körömmel
akartál védeni, s óvni.

– Egysejtűvé torzítottad szándékosan
a megtalálható paradicsomi állapotokat,
hiszen sosem bízhattál eléggé a gyarló,
számító, esendő Ember-ivadékok csoportjában.

[Szerző]

Bejegyzés